4.rész : HyunSeung és Chanyeol

Dongi by Airi

Néma csönd telepedett hármunk közzé. Kínosnak találtam, hogy elmondtam legjobb barátnőm féltve őrizet titkát, de akkor is valamit tennie kell, hogy összejöjjön Chanyeolal mert, így csak bajba fog keveredni, amit én persze nem akarok. Egymást nézték Seunggal és tudtam ez a dolog innentől kezdve nem rám tartozik.

- Srácok én megyek. - szólaltam meg halkan, bátortalanul. A táskám levettem a motorról majd a hátamra dobtam és indultam volna az iskola felé mikor Seung megfogta a kezem. Ijedten néztem fel gyönyörű szemeibe.

- Beviszlek, mert sose fogsz oda érni. - suttogta. Nem tudtam neki nemet mondani így csak bele egyezően bólintottam.

- Dongi gondold meg jól. Seung egy állat vezetés közbe. - nevetett közbe Yui.

- Na, ide figyelj, törpe menj a szokásos helyre fél óra és ott vagyok és meg fogjuk beszélgetni ezt a dolgot. Ha nem leszel, ott tudod, hogy úgy is megtalállak és abban nem lesz köszönet. - egy huncut félmosoly jelent meg arcán majd oda adta nekem a bukósisakot. - Gyere, menjünk. - felültem a motorra mögé ő pedig elindult.

Félve szálltam le a motorról az iskola előtt. Nem akartam, hogy bármelyik tanár meglásson hisz tuti, hogy elmondanák a szüleimnek, hogy egy ilyen fiú társaságában láttak, mint Seung. Leszállt ős. Elvette tőlem a sisakot majd rá tette a motorra. Lehajtott fejjel álltam előtte.

- Tudom, hogy nem a legkényelmesebb jármű, de remélem jól utaztál.

- Igen jól utaztam.  Sose ültem még motoron, mert féltem, hogy balesetet szenvedek.

- Míg engem látsz, nem kell félned. - megsimította arcom majd egy tincset a fülem mögé tett. - Siess be, mert elkésel. Legyél jó kislány és fogadj szót, és ha lehet, ne keveredj bajba.

- Nem áll szándékomba.

- Szia.

- Szia. - köszöntem el tőle és a börtön felé vettem az irányt.

Első óráról totál elkéstem. Szégyenkezve mentem be az órára a tanár pedig mindenki előtt leordította a fejem. Nem érdekel. Megérte. Láttam legalább, hogy semmi baja nem esett Yuinak. És az a fiú. Hmmmm… legalább már tudom a nevét. Most már gondolhatok rá bűntudat nélkül. Az illata, a hangja teljesen rabul ejtett és most már tudom, hogy Yui mit érezhet akkor mikor Chanyeolra gondol.  Hirtelen olyan boldog lettem és feltűnt, hogy magány helyett már mást érzek, de nem tudom mi az pontosan.Minden gondolatom Seung körül forgott pedig alig ismerem. Látni akarom újból minden áron.  Hallani akarom, ahogy kimondja a nevem, látni akarom mosolyát és újra át szeretném ölelni. Minden áron magam mellett akarom tudni újra. Az óráról kicsengettek én pedig lehajtott fejjel, gyenge kis mosollyal az arcomon szeltem a folyósokat és próbáltam nem láthatóvá válni. Sikertelenül. A fiúk és a lányok ismét megtaláltak és gúnyos megjegyzéseket tettek rám. Mindenki rajtam nevetett én pedig csak bambán álltam ott és próbáltam azt tettetni, hogy meg se halottam megjegyzésüket. Pedig de.  A szívem már annyiszor tört össze méregként ható szavaikra, hogy azt már elmondani is képtelenség. És mégis próbálok magamba új életet lehelni, mint a főnix madár mi feltámad hamvaiból halála után. Mindig arra gondolok, hogy ennek az egész rémálomnak nem sokára vége lesz és tudatos, bölcs emberek közé fogok kerülni, akiknek nem az, lesz a céljuk, hogy hogyan tegyék tönkre a másikat, hanem az, hogy mi képen faragjanak az emberiségből megfelelő, felelős társadalmat. Szép álmok, hogy egyszer mindenki egyenlő lesz, de sajnos elérhetetlen. Hisz vannak diktátornak született emberek, akik születésüknél fogva gonoszak. Ilyenek az iskolatársaim is.

A napom ma se telt máshogy. Én voltam az osztálytársaim témája és megint sikerült megalázniuk. Elsírtam magam. Nem bírtam tovább. Túl gyenge vagyok. Ők is tudják és kihasználják szerencsétlen helyzetem.  Mindig is hittem benne, hogy az élet nekem is tartogat szép dolgokat. Most már nem hiszek benne. Erről a földről már rég ki halt a szeretet. Senki se szeret senkit mindenki csak játszik a másik érzéseivel. Az emberi lét már oly csekély, jelentéktelen dolog.

A padon ültem ezen elmélkedve mikor egy fiú lépett oda hozzám. Felnéztem rá. Szőke göndör haja volt, arca inkább hasonlított egy kisfiúéhoz, de ez tette őt különlegessé. Szemei ragyogtak. Az egyenruha rajta különösen jól állt nem úgy, mint a többieken, akik hanyagul magukra aggatják mit sem törődve a szabályokkal. Mosolygott rám.

-Sajnálom, hogy reggel a tanár lekiabálta a fejed. Biztos meg volt az okod a késésre, mert, nem látszol olyan lánynak, aki csavarogna.ChoiJunHongnak hívnak. - nyújtotta felém a kezét. - Én vagyok az új osztálytársad. - fogadtam köszönését és megráztam a felém nyújtott kezét.

- Az én nevem Choi Dongi. Úgy nézz ki egy a családi nevünk.

- Kicsi ez az ország. - nevetünk fel.

- És honnan jöttél JunHong?

- Nem, nem. A barátaimnak Zelo. Hívj Zelonak.

- Rendben. Nos Zelo honnan jöttél? - elmesélt mindent. Hol élt eddig, milyen iskolába járt és, hogy valójában ő is olyasmi, mint én azzal a különbséggel, hogy megvédi magát. Olyan volt, mint egy nagy gyerek, de nem bántam ez már kellett nekem. A nap hátra lévő részét egymás társaságában töltöttük és végre nem voltam magányos. Kicsöngettek az utolsó óránkról is.

- Nekem még maradnom kell. - mondta szomorúan. - Remélem, holnap találkozzunk és próbálj meg nem elkésni.

- Persze megpróbálom. - mosolyogtam rá.  - Na de én megyek, mert sok tanulni valóm van. Szia Zelo.

- Szia Dongi. Vigyázz magadra hazafelé. - boldogan lépkedtem lefelé a lépcsőn majd mentem ki a bejárati ajtón. A nap melegen sütött, ereje pedig megcsapott, ahogy a hűvös iskolának ajtaján kiléptem. Elégedett voltam a mai napommal hisz úgy nézz ki szereztem egy barátot. A kapu felé vettem az irányt majd kiléptem rajta. Hirtelen egy tömeg vett körbe. Köztük volt pár osztálytársam és többségben iskolatársak. Kérdően néztem rájuk és mikor el akartam indulni ők megállítottak. Megrémültem. A lányok vihogtak a fiúk pedig lekicsinyelően néztek rám olya annyira, hogy szánalmasnak éreztem magam miatta.

- Mit akartok? - kérdeztem tőlük remegő hangon.

- Játszani. Ma egésznap unatkoztunk. Nekünk is kell egy kis szórakozás. Tudod eléggé szánalmas vagy, ahogy kinézel. Most egy picit eljátszunk az arcoddal az apád majd úgyis össze varja hátha műtéttel sikerül szebb arcot varázsolni neked, ha már amúgy nem tudod normális embert csinálni.

- Engedjetek, el haza kell mennem. - vettem fel a könyörgő, rémült hangnememet.

- Nem. - elkezdtek egymásnak lökdösni majd elvették a táskám és eldobták az egyik bokorba.

- Kérlek titeket. - nem hallgattak rám.

- Ne könyörögj gyáva, hanem küzdj. Ezt is attól a gyáva apádtól tanultad? Szánalmas vagy.

- Ne szid az apám.

- De szidom hisz egy emberi hulladék, ha ilyen kölyköt csinált, mint te. Tudod korcsnak, korcs kölyke születik. - betelt a pohár. Nem tudom honnan vettem annyi bátorságot amennyi hirtelen akkor a testembe került, de elindultam a srác felé és behúztam neki egyet. A kezem sajgott, de a fájdalmat enyhítette az, hogy láttam, ahogy az orrából ömlik a vér. A következő pillanatban már én kaptam az egyik sráctól. A földre zuhantam, akinek pedig behúztam elkezdet rugdosni mi közben a többiek biztatták. Nem volt senki, aki segített volna rajtam. Nem is értem, hogy lehet nekik ehhez szívük. Hisz lány vagyok.

- Fejezzétek be!!! - üvöltött egy ismerős hang. Rögtön tudtam ki az csak nem tudtam, hogy került ide. Feltápászkodtam és láttam, ahogy behúzz egyet a srácnak.

- Seung!!! - sikoltottam kétségbe esve. Nem akartam, hogy bajba keveredjen. A többiek neki estek, de ő mintha kis apró pókokat pöckölt volna le magáról. Majd az egyik fiú felé indult és behúzott neki egyet. Felállt, s mint egy vadállat esett neki. Végre felbírtam állni és oda mentem hozzá, próbáltam leszedni róla. - Seung ne! - abban a pillanatban, ahogy kimondtam ezt megfogta a kezem felültetett a motorra és elhajtottunk.

Yui

Fogalmam sem volt mit akar mondani, de megtettem, amit kér. Eléggé ismertem annyira, hogy tudjam, betartja, amit mondd, és ha nem megyek el a találkozóra én húzom a rövidebbet. Még mindig égett az arcom a vallomástól, habár nem én mondtam ki, de lényegében ugyan ott tartottam mintha én mondtam volna. Tudtam, - vagyis inkább éreztem-, hogy meg lesz még ennek a böjtje, de azzal nyugtattam magam, hogy csak egy alapos fejmosást kapok tőle, amiért nem bíztam benne annyira, hogy elmondjam mi a bajom. De mégis hogy mondtam volna el? Még Donginak sem mertem elmondani nem hogy Seung-nak. Olyan, mint a bátyám, mégis mit gondolt volna, hogy a haverjába vagyok szerelmes?

Elindultam hát a találkozó pontja felé, de sietnem kellett, mert ha kések külön kapok a fejemre. Seung eléggé a pontosság híve volt, ezért ha késett arra nyomós indoka volt. Huszonöt percembe került mire a helyszínre értem és még futnom is kellett kicsit. Megálltam az elhagyatott raktár előtt, és mély lélegzetet vettem mielőtt beléptem. Próbáltam felkészülni minden eshetőségre és fejmosásra – elképzeltem a lehetséges párbeszédeket és kigondoltam mit fogok válaszolni. Minden mozdulatot, minden szót gondosan elterveztem, arra azonban nem számítottam, hogy nem az a személy lesz ott, akivel találkozót beszéltem meg.

Idegességtől remegő kézzel toltam be a nehéz vasajtót, amely fájdalmasan felsírva adta meg magát. Bár alig múlt délután három, a helységben mégis félhomály uralkodott, s tüdőm megtelt áporodott hideg levegővel, amitől köhögési ingerem lett, de elfojtottam.

-Hahó! - megkockáztattam, hogy Seung megelőzött és valahol itt bujkál, de a szívem mélyén reméltem, hogy mégsem jön el, mert elfelejtette.

-Szia!- a szívem azonnal kihagyott egy ütemet a hang hallatára. Abban a pillanatban felismertem, ahogy kimondta. A hátam mögül jött, s tétováztam, hogy megforduljak-e – nem akartam a szemébe nézni, nem akartam, hogy lássa, mennyire zavarban vagyok. - Seung hívott telefonon, hogy jöjjek ide, mert beszélni akar velem. Azt hittem, ő jött. - azt kívántam bárcsak csöndbe maradna egy percre, mert már attól kezdtem félni, hogy szívinfarktust kapok. Valahányszor megszólalt görcsbe ugrott a gyomrom s remegni kezdett a lábam. Lassan, de rászántam magam és megfordultam, hogy ránézzek – abban a pillanatban meg is bántam. Forogni kezdett velem a világ, de tartottam magam. Az kéne még, hogy itt essek össze Chanyeol előtt.

-Öhm...izé...engem is Seung hívott és ugyan ezért jöttem, de nem számítottam rá, hogy itt vagy. - hangom remegett, de igyekeztem uralkodni rajta inkább kevesebb, mint több sikerrel.

-Azt mondta, hogy beszélni akarsz velem, de ha gondolod, várhatunk még egy kicsit.

-Öhm... izé.. én nem.. Szóval.. hogy is mondjam... vele szerettem volna beszélni egy bizonyos dologgal kapcsolatban. - jesszusom, szedd már össze magad! Teljesen hülyének fog nézni. Lelket próbáltam önteni saját magamba, de ha ilyen közel van az, akiért bármit megtennél képtelen vagy normálisan gondolkozni, a beszédről már ne is beszéljünk.

-Seung engem úgy hívott ide, hogy rólam van szó és, hogy sürgős.

-Hát...igazából így is felfoghatjuk, de nem mondanám. -azt nem kalkuláltam bele a dolgokba, hogy Seung ennyi mindent elmondott. Fogalmam sem volt, hogy vágjam ki magam a dologból.

-Ha nem így mondanád, akkor hogy? .beszélgetésünk kezdete óta először néztem rá, de rögtön meg is bántam. Minden gondolatom elfelejtettem amint a szemébe néztem s képtelen voltam koncentrálni. Képtelen voltam válaszolni. Éreztem, hogy akármit mondok, csak magam alatt vágom a fát ezért inkább csöndbe maradtam, de nem hagyta annyiban. - Miért nem válaszolsz? Olyan nagy titok? -elnevette magát és én ismét egy másik világban kötöttem ki. Teljesen elvarázsolt mindene.

-Ami azt illeti eléggé. -én is elmosolyodtam, s próbáltam oldani a feszültséget.

-Tudok titkot tartani. -közelebb lépett hozzám, s a szívem ismét hevesebben kezdett verni.

-Különlegesen nagy... -suttogtam. A lábam remegett és a szívverésem is önálló életet kezdett élni ismét.

-Én...öhm... szeretek valakit, akit nem lenne szabad.

-És ki az a valaki?

-Nem ismered. -hazudtam, bár nem sok esélyt láttam rá, hogy beveszi. Túl jól ismert.

-Még mindig nem tudsz hazudni. -kihallottam a hangjában bujkáló mosolyt. Lágyan az állam alá nyúlt mire még jobban égni kezdett az arcom a hallottam a vérnyomásom zúgását a fülemben. Féltem, hogy elájulok, de azzal nyugtattam magam, hogy csak nem lehetek annyira szerencsétlen. Lehunytam a szemem, hogy rendezni tudjam a gondolataim s a következő pillanatban más ajkait éreztem a saját számon. Azt hittem álmodom s azért imádkoztam, hogy ne érjen véget ez az egész. A csókja épp oly édes volt, mint ő maga. Lágyan falta ajkaim, mintha attól félne, hogy összetörik. Életemben először éreztem, hogy nem akarom, hogy véget érjen a nap. El akartam veszni a pillanatban és nem gondolni senkire és semmire. Csak a pillanat létezett. Boldog voltam, mert egyetlen csapásra teljesült minden álmom.