Dongi /by Airi/
A napjaim mindig ugyan úgy telnek.
Fel kellek, bele bújok a mackós köntösömbe, végig vonszolom a még fel nem kelt
testem a lépcsőn, megreggelizek, megfürdök és készülődőm a suliba. Nem nagy
kedvel, indulok neki, de hát nincs más lehetőségem. Ha talán magán tanuló
lennék, ezerszer jobb lenne. Kedvtelenül indultam el a mai nap is iskolába.
Régen minden máshogy volt. Régen minden szebb és jobb volt. Még mikor Yui is
ártatlan volt. Ő mindig itt volt velem. Mindig együtt mentünk iskolába és
mindig mindent együtt csináltunk. De most mégis úgy érzem, hogy teljesen ki zár
az életéből. Azt se tudom, hogy napokig mi van vele, és ha mégis összetalálkozzunk,
akkor olyan rideg mintha titkolna valamit. De hát nem is csodálkozok ezen. A
barátai nem jó környékről származnak. Bűnözők és nem ismerik a határokat.
Hányszor magukkal rántották már ő pedig mindig, mint egy naiv kislány megy
utánuk. Bárcsak tehetnék érte valamit. Nem szeretném és nem is élném túl, ha
bármi baja esne. Nem ő vele nem történhet semmi.
Sétáltam tovább gondolataimba
temetkezve miközben az emberáradat sodort magával. Szeretek sétálni és szeretem
ezt is, hogy ilyen sokan vannak körülöttem. Figyelem őket, hogy ők, hogy viselkednek,
hogyan viszonyulnak a másikhoz. Én is szeretném azokat a dolgokat
megtapasztalni, amit mások. Szeretnék élni normális, hétköznapi ember módjára.
A cipőm kezdtem el bámulni, ahogy egymás mellett haladnak miközben sétálok. Nem
akartam az emberekre többet nézni, mert csak szomorúbb leszek szánalmas sorsom
miatt. Ballagtam tovább és már csak hallgattam az utcát nézés helyett. Lárma,
süketítő zaj, értelmetlen káosz jellemzi az utcát. Ebben a nagy káoszban
hirtelen valaki elragadott. Ijedten néztem hátra, de mikor barátnőm ragyogó
arcát láttam meg minden félelmem elszállt.
- Anyenso Dongi. -
köszönt szokásos lazaságával egy nagy mosoly kíséretében.
- Szia Yui. -
köszöntem kedvtelenül. - Mi ez a nagy boldogság tán visszatérsz a suliba?
- Chhh… még az
kéne. - sétált mellettem tovább zsebre dugott kézzel.
- Akkor?
- Csak jó kedvem
van ennyi. Hogy megy a suli?
- Remekül. -
mondtam szomorúan mire ő csak oldalba bökött.
- Még mindig
bántanak? - vette komolyra a figurát. Tudja jól, hogy igen. Pontosan tudja,
hogy nincs olyan nap, hogy ne aláznának meg.
- Szétverem, őket komolyan mondom.
- Hagyd, nem
változna semmi. - nem szóltunk többet egymáshoz csak csendben mentünk. Elő vett
egy szál cigit majd rágyújtott és ugyan olyan magabiztossággal ment tovább. -
Gyere vissza a suliba. Nélküled minden olyan más. - nem szólt csak sóhajtott.
- Tudod jól, hogy
nem lehet. - mondta pár perc néma csönd után. - Amúgy sincs kedvem egésznap ott
lenni. Túl unalmas. - elérkeztünk egy kereszteződéshez. - Na, én léptem. Majd
beszélünk, te pedig véd meg magad.
- Rendben. -
elsétált. Néztem, ahogy távolodik majd egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon hol
lehet egésznap és mit csinálhat. Félve, de elindultam utána és titokban
figyeltem. Olyan volt ez az egész szituáció mintha a legjobb barátnőm után
kémkednék. De hát ez így is van. Követtem, míg nem be nem tért egy sikátorba.
Utána mentem és a nevén kezdtem el szólítani mikor pár rossz külsejű figurával
kezdett el beszélgetni.
- Yui!!!! - hátra
nézett mérgesen majd a srácok kik ott voltak vele elkezdtek rajta röhögni.
- Téged ismer ez a
könyvmoly? Ne mond, hogy még könyvtárba is jársz vele.
- Azt se tudom
kicsoda. - elsápadtam. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ezt a legjobb
barátnőm mondja. Majdnem sírva fakadtam a szívem pedig darabokban hevert. Miért
teszi ezt? Szégyell a barátai előtt? Ezen nem is csodálkozok. Mögém jöttek a
fiúk és elkezdtek simogattni.
- Se baj legalább
nem unatkozzunk. - megragadták a karom ő pedig nem mozdult csak nézte, ahogy el
akarnak cipelni. Nem értettem miért teszi ezt. Mi van vele? Szomorúan néztem
rá, de ő meg se hatódott, hanem elfordult. Sikítottam a nevét, de nem
érdekelte.
- Yui!!!! Miért
teszed ezt velem? - rángattak a fiúk maguk után. Próbáltam magam ki szedni a
kezük közül, de ők erősebbek voltak. Hirtelen megállt minden. Néma csönd lett
csak a motor hangját lehetett hallani, ami megállt mellettünk.
- Engedjétek
el! - hangjára elengedtek. Az ismeretlen
fiú leszállt a motorról. Levette a sisakot és egyenesen a szemembe nézett. Arca gyönyörű volt, szívem pedig egyre jobban
dobogott, ahogy közeledett felém. - Jól vagy? - kérdezte mély sexy hangjával én
pedig tátott szájjal figyeltem az előttem álló mennyei teremtményt. Yui lépett
mellé. Átölelték egymást majd megfogta a kezét és elmentek. Fogalmam sem volt
ki lehet ez a srác de, hogy abban pillanatban az egész életem megváltozott
abban biztos voltam és lettem.
Yui
A szívem szakadt meg, ahogy a
nevemet kiáltotta, hogy segítsek, de egyszerűen meg volt kötve a kezem. Nem
tehettem semmit anélkül, hogy le ne égessem magam a barátaim előtt, már ha
ezeket annak lehet nevezni. Nem akartam látni a félelmet és a kétségbeesést
Dongi arcán ezért inkább hátat fordítottam és tettettem, hogy nem ismerem,
holott a legjobb barátnőm. Hirtelen néma csöndre lettem figyelmes és a motor
hangjára, amit jól ismertem. HyunSeung motorjának hangját, ahogy mindenki a
bandában. Tekintélyes helyet foglalt el a csapatban mondhatni ő volt az egyik
nagykutya a csapatban akárcsak Chanyeol. Ők ketten voltak a banda szíve és
lelke az egész csapat mozgatórugói. HyunSeungra mindig is bátyámként
tekintettem de Chanyeollal már nem volt ilyen egyszerű a helyzetem. Ő volt az
én féltve őrzött tikom, amit még Donginak sem mondhattam el, pedig tudtam, hogy
egyszer be kell avatnom, mert egyedül nem bírom el ezt a súlyt.
Életemben nem voltam még olyan hálás
HyunSeungnak mint akkor mikor megmentette a barátnőm és bűntudatot is éreztem
miatta, mert tudtam, hogy nekem kellett volna megtennem. Hálából pár hosszú
lépéssel odamentem hozzá és átöleltem. El sem tudtam volna neki mondani
mennyire hálás vagyok. Válaszul visszaölelt majd egy búcsúpillantást vetve
Dongira igyekezett tovább a dolgára. Elég régóta ismertem ahhoz, hogy lássam a
tekintetén, hogy tetszik neki a barátnőm. Az a három ökör akik Dongit
molesztálták idő közben eltűntek, ahogy HyunSeung megjelent. Mindig is nagyobb
volt a szájuk, mint a mersz bennük. Dongira néztem és láttam a zavarodottságot
és a csalódottságot az arcán. Elindultam felé, de hátrálni kezdett. Könnyek
csillogtak a szemében s mire bármit is kinyöghettem volna eltűnt. Utána akartam
futni és elmagyarázni neki mindent – a titkomat, hogy miért viselkedek így s beavatni
a történtekbe, de nem tehettem. Óvatosabbnak kellett lennem, nem hagyhattam,
hogy ismét az őrsön kössek ki. Akármennyire is az ellenkezőjét próbáltam
mutatni, igenis féltem, ha éppen rosszat csináltam és korántsem voltam olyan
erős, mint amilyennek mutattam magam. HyunSeung után indultam. Beszélnem
kellett vele Dongiról, hogy miért tettem és, hogy mennyire hálás vagyok neki,
amiért segített a barátnőmön.
A rejtekhely felé vettem hát az
irányt,hogy felkutassam HyunSeungot, de nem találtam ott. Órákon keresztül
kerestem, de nem találtam sehol ezért úgy döntöttem megkeresem Dongit és
beszélek, vele bár van egy olyan sejtésem, hogy eléggé pipa rám. El akartam
magyarázni neki mindent ezért biztosra mentem – pontosan tudtam mikor végez az
iskolában és, hogy mikorra ér haza ezért a házuk előtt vártam rá. Sosem késett
sem az iskolából sem otthonról és ez most sem volt másképp. Gondolataiba
mélyedve közeledett és észre sem vette, hogy a kapuban állok egészen addig, míg
10 méterre tőlem fel nem pillantott a földről. Láttam az arcán, hogy
gondterhelt és, hogy megviselték a történtek. Fájt ilyennek látni, de ahogy rám
nézett még jobban szíven ütött. Úgy nézett végig rajtam, mint egy idegenen.
Közelebb léptem hozzá, ahogy a kapuval kezdett szenvedni s megfogtam a csuklóját,
hogy rám figyeljen. Rám is nézett, de abban a pillanatban azt kívántam bár ne
tettem volna.
-Dongi, ne haragudj a délelőtti
miatt. -a lelkem mélyén tartottam tőle hogyan reagál, de meg kellett próbálnom-
Miért jöttél utánam? Miért akartad bajba sodorni magad?
-Ennyi erővel én is kérdezhetném,
hogy miért tagadtad le, hogy ismersz. -hangjában nem volt sem harag, sem
szemrehányás inkább csak csalódottság.
-Hidd el, hogy rosszul is érzem
magam miatta, de minden tettemre meg van a magyarázat.
-Igen? Akkor magyarázd el mi a fene
ütött beléd! Nem értem sem a viselkedésed, sem azt, hogy mit miért teszel. Nem
mellesleg pedig hiányzik a barátnőm. Arról már letettem, hogy rávegyelek, hogy
iskolába járj, de azt nem tudom feldolgozni, hogy ennyire eltaszítasz magadtól.
-könnyek csillogtak a szemében és el-el csuklott a hangja. Lehajtottam a fejem
szégyenemben és a földet kezdtem el bámulni.
-Hidd el, hogy mindent
megmagyarázok, csak adj, egy esélyt kérlek! -bár neki intéztem a szavakat mégis
úgy hangzott mintha magamban beszélnék. Nem volt erőm ránézni és csak annyit
tudtam, hogy beszélnem kell vele Chanyeolról és a tetteimről, hogy miként
függnek össze. Tudom, hogy ő képes lenne megérteni a helyzetem, egyszerűen csak
túl gyáva vagyok színt vallani. Mikor hosszú ideig nem felelt, a csönd miatt
felemeltem a fejem és ránéztem. Idő közben kinyitotta a kaput és várakozóan
tekintett rám.
-Na mi lesz? Bejössz és elmondod, mi a baj vagy pedig kint fogsz ácsorogni? -
felvette a táskáját a vállára, és elindult a ház felé. Beléptem utána s
becsuktam magam mögött a kaput.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése