3.rész: Vallomás

Dongi /by Airi/

Bementünk a házba. Levettük a cipőnket majd indultunk fel felé az emeletre. Nem szóltunk egymáshoz és őszintén annyira mérges és csalódott voltam irányában, hogy egyáltalán nem érdekelt az, hogy mit akar mondani. De mégis éreztem azt a szívemben, hogyha most nem hallgatom meg akkor nagyobb baj lesz, mint ami most van. Leült az ágyamra én pedig vele szembe törökülésbe a földre. Néztem az arcát és látszott rajta, hogy nagyon el akarja mondani, de nem tudja, hogy kezdjen neki vagy mit is mondjon.

-Elkezded? – néztem rá türelmetlenül. Láttam, rajta ahogy elsápad és, hogy fogalma sincs, mit mondjon. - Kezd el, mert tanulnom kell. - szóltam rá megint. Sóhajtott egyet majd a szemeimbe nézett.

- Tudod semmi sem az, aminek látszik. Nem akartam, hogy bántsanak téged, de nem tehettem mást. Annyira sajnálom, hogy ilyen idióta vagyok, de nem tehetek mást. Félek minden nap, hogy mi van akkor, ha valami butaságot teszek, és a börtönbe kell le élnem a minden napjaim. Olyan könnyen keveredek bajba, és ha a szüleim nem lennének vagy a te anyád, aki mindig kihozz a fogdából én nem is tudom, már hol tartanék. Útálom ezt az életet.

- Akkor hagyd abba. Így csak tönkre teszel mindent magad körül, de főleg magadat. Térj, észhez kérlek. Hiányzol. - át öleltem, de eltolt magától. Könnyeit letörölte arcáról majd komolyság ült helyette ki rá.

- Nem tehetem. - mondta határozottan. - Nem és nem is akarom abba hagyni. - elengedett majd felállt és az ablakhoz sétált. - Nem akarom őt elveszíteni. - suttogta. - Rajta kívül más nekem nincs. - rögtön tudtam kiről beszél. Arról a fiúról, aki reggel megmentett.  Szavak nélkül is tudtam hisz láttam, hogyan viselkednek egymással. Karjait összefonta és nézte a napot, ahogy véres kísérettel nyugszik le. Nem tudtam mit szólni hozzá, és ami beállt közénk csend egyre kínosabb lett. Nem tudtam mit tegyek hisz sose láttam ilyenek. Én mindig azt hittem, hogy ő egy laza vagány lány, akit semmi és senki nem érdekel. Nem érdekli a szabályok és nem érdekli az se, hogy kit hogyan vág át.

- Mond, el neki mit érzel, talán meg fogja érteni és lehet, hogy ő is így érez irántad. – szóltam hozzá bátortalanul.

- Persze valószínűleg. - dünnyögte. - Tudod, mindent ő miatta csinálok. Mindent csak is Chanyeol miatt. - tehát így hívják azt,aki megmentett. Sose fogom elfeledni akár mekkora szélhámos. Akkor kedves volt és megvédett. Igazából nem is mondhatom rá, hogy szélhámos hisz nem is ismerem. De gondolom, ő se lehet jobb, mint bármelyik másik fiú Yui közelében. Oda sétáltam barátnőmhöz és hátulról átöleltem majd vállára tettem a fejjem.

- Szeretlek Yui hisz olyan vagy nekem, mint a testvérem. Kérlek, ne tedd ezt, mert aggódom miattad.  Haragszom is rád a mai nap miatt, de már értelek. Tudod, fáj, hogy egy fiú többet jelent neked, mint én, de elfogadom. Azt viszont nem, hogy így viselkedj miatta. Mi lesz a közös álmunkkal, ha te nem tanulsz?  Ígérd meg nekem, hogy holnap együtt megyünk iskolába.  Bejössz velem  és előröl, kezdünk mindent. Kérlek. Meg kell tenned. Még kell ennyi tartásnak benned lennie. - megfordult és átölelt. Magához szorított mintha búcsúzni készülne. Elkezdtem sírni majd könyörögtem neki. Könnyes szemeimmel néztem fel rá. Megtörölte az arcom majd gyengéden nézett rám.

- Érted bármit. Rendben holnap reggel itt a házatok előtt találkozzunk.

Becsapott. Nem jött én pedig egyre nyomottabb hangulatba kerültem. Megígérte. Azt mondta eljön, és együtt megyünk iskolába. Felhívtam egyszer, kétszer, százszor, de nem vette fel. Valami baj történt vele éreztem. Tudom, hisz akkor nem veszi fel. Hátamra vettem az iskolatáskám és elkezdtem rohanni oda ahova tegnap követtem Yuit. Nem érdekelt, hogy megint bajba keveredek csak azt akartam tudni, hogy jól van e. Tiszteletlenül neki mentem az embereknek és most az egyszer zavart ez a tömeg áradat mi számomra mindig olyan megnyugtató. Útban voltak, türelmem pedig egyre jobban fogyott, ahogy köztük szlalomozva próbáltam minél gyorsabban futni. Izzadtam az oldalam pedig fájt. Beszorult a levegő és hiába akartam rendesen levegőt venni már nem sikerült. Meg álltam egy fél percre kifújni magam majd újra elkezdtem rohanni. Most már nem álltam meg addig ameddig célba nem értem. Berohantam a sikátorba, de hirtelen megtorpantam mikor a tegnapi két sráccal találtam szembe magam. Pajzán vigyort vágtak az arcukra majd elindultak felém. Ijedten néztem rájuk, de nem mozdultam. Nem akarom itt hagyni Yuit. Mellém értek, de csak lekicsinyelően néztek rám majd tovább haladtak. A szívemről egy hatalmas kő eset le majd egy nagy sóhaj kíséretében elindultam megkeresni Yuit. Alig mentem pár lépést mikor meghallottam azt a jellegzetes motor hangot, aminek a gazdája tegnap megmentett. A fejem a hangforrás felé kaptam és meg láttam a motoron. Ott állt velem szembe. Megvártam, míg leszáll a motorról, és oda sétál hozzám.

- Chanyeol. - suttogtam miközben szívem egyre jobban kalapált. Ő mosollyal az arcán közeledett felém én pedig bambán álltam ott.

- Szia, kicsi lány. Hogy kerülsz ide? - sexy mosoly jelent meg az arcán. Ezer darabra hullottam és nem is értem miért érzek ilyeneket mikor nem az ilyen srácok az esteim ráadásul a legjobb barátnőm szerelmes belé.  - Na, nem tudsz beszélni? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán.

- Yuit keresem. - mondtam neki miközben lesütöttem szemeim. Nem mertem rá nézni, és ahogy ott álltam előtte olyan szánalmasnak éreztem magam. Sóhajtott.

- Megint bajba fogsz keveredni, ha sokáig itt, maradsz. Yui nincs itt. Én is őt keresem. - elszomorodtam, mert most már végképp nem tudom, hol van. Remélem semmi baja nem esett.  - Gyere, inkább elviszlek a suliba. Az ilyen szép és okos lányoknak ott a helye.  - kezembe nyomott egy bukó sisakot. Ijedten néztem, rá mert őszintén megmondva nem nagyon bízok ezekben a két keréken járó száguldó halálgyárosokba. - Mi a baj?

- Inkább megyek gyalog.

- Tán félsz ráülni? - mosolygott gonoszul. Kihúztam magam és büszkén elvettem tőle a bukósisakot majd felvettem.  Féltem és izgultam egyszerre. Megfogta kezeim és a dereka köré tette. Átöleltem, de eszem ágában sem volt hozzá bújni. Nagyon közel voltam hozzá. Túlságosan is. Éreztem mámorító illatát, testét mely tökéletesen ki van dolgozva. Most már tudom, mit szeret benne Yui. Ez a pasi tökéletes…

Yui

Hiába ígértem meg neki, hogy másnap elmegyek vele iskolába, egyszerűen képtelen voltam megtenni. A gondolat is fájt, hogy akár egy napig is, de nem láthatom. Olyan volt nekem, mint a levegő, de mégis elérhetetlen. Magam sem tudom miért, de Dongi szavai tegnap mégis erőt adtak mi szerint, ha beszélnék, vele lenne esélyem. A gondolatra elmosolyodtam s figyeltem tovább az elhaladó embereket egy elhagyatott épület harmadik emeleti ablakából. Azért jöttem ide, hogy megnyugvást találjak, mégis inkább felzaklatott az üres terem kopár pusztasága. Némi iróniát is éreztem a dologban, hogy amilyen üres a szoba, bútorok és színek nélkül, hasonló állapotban van a szívem is Chanyeol nélkül. Ki tudja mióta tartott már bennem ez az egész, de hetek óta kerültem, hogy megóvjam magam a sóvárgástól s mégis a közelében akartam lenni. Annyira epekedtem utána akár a víz után a rekkenő hőségben.

Egész nap Dongi szavain gondolkodtam, hogy beszéljek vele, bár tudtam, hogy képtelen lennék megtenni mégis eljátszottam a gondolattal, hogy „mi lenne ha....” A lehetséges ötleteken törtem a fejem – kell, hogy legyen valamilyen kiskapu, mert fogalmam sincs, meddig mehet ez így tovább. Nem akartam börtönben megrohadni, de lemondani sem tudtam volna, róla ahhoz túlságosan szerettem. Dongi volt az egyetlen reményem. Valahogy meg kellett győznöm, hogy segítsen, mert egyedül nem megyek semmire. Erősnek mutatom, magam épp ezért az emberek nem ismerik az igazi énem. Fogalmuk sincs hány párnát sírtam teli az Chany érintéséért és csókjáért epekedve. Bármit megadtam volna, hogy azt érezze, amit én – szánalmasnak éreztem magam. Egy lánynak, akinek semmi jövője, mert nem a kijelölt úton jár, mert szerelmes egy olyan fiúba, aki még csak észre sem veszi jóformán.

Szemeimet ismét égetni kezdték a könnyek és muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet. Elindultam a nagyvilágnak, de magam sem tudtam merre tartok csak vitt a lábam. Teljesen elmerültem gondolataimban s csak arra eszméltem, hogy egy motor kanyarodik elém s rajta két bukósisakos személy ül. Azonnal felismertem a járművet és a tulajdonosát is, viszont a mögötte ülő lányról tippem sem volt ki lehetett, amíg le nem vette a sisakot. Tátva maradt a szám mikor felismertem Dongit. Komolyan felül e mögé az őrült mögé?! Látszik, hogy nem ismeri a vezetési stílusát. Belső monológomra elmosolyodtam, s mindketten úgy néztek rám, mint akinek nincs ki a négy kereke – lehet nem is tévedtek nagyot.

- Dongi...Te miért nem vagy suliba? - hitetlenkedve bámultam rá, és nem is értettem mit keres Seung mögött.

- Azt ígérted tegnap, hogy rendesen bejársz és a házunk előtt találkozunk, emlékszel? - némi szemrehányás bujkált a hangjában, de megérdemeltem.

- El is indultam nélküled, de túlságosan aggódtam miattad. Azt hittem megint bajba kerültél. Végig rohantam a fél várost, aztán összefutottam Chanyeol-al és együtt indultunk megkeresni téged. - a kijelentésre még Seung is oda kapta a fejét és kérdőn cikázott a tekintete hol Dongi hol köztem. Láttam rajta, hogy tőlem várja a választ, de pillanatnyi hatásszünet után kitört belőlem a nevetés mire Seung is mosolyogni kezdett. Dongi csak állt ott és próbálta kitalálni mi olyan vicces. - Most mi van?- kérdezte sértődötten s próbáltam magamon úrrá lenni, hogy hagyjam abba a nevetést. Seung olyan nekem, mint a bátyám, mégis miért lennék belé szerelmes? Ez viccnek is rossz!

- Dongi, ő nem Chanyeol, ő HyunSeung és olyan nekem, mint a bátyám. - hahotázásom felváltotta egy kedves biztató mosoly mire barátnőm szeméből is eltűnt a zavarodottság.

- Mégis honnan vetted, hogy én vagyok Chany? - érdeklődött Seung de szerencsére gyorsabb voltam és válaszoltam Dongi helyett mielőtt kikotyog mindent, amit tegnap mondtam neki.

- Csak egy egészen apró félre értés. - hazudtam mosolyogva s reméltem, hogy nem veszi észre, hogy megint hazudok.

- Egy: nem téged kérdeztelek Törpe, kettő: nem kaptam választ a kérdésre. - játékosan neki estem és számítottam rá, hogy kinevet.

-Mi az, hogy Törpe?! Kapsz te mindjárt olyan törpe pofont, hogy a fal adja a másikat! - Seung ismét hangos nevetésben tört ki Dongi pedig csak félénken mosolygott. Elidőzött rajta a tekintetem mikor nem figyelt s láttam milyen csillogó szemekkel néz Seungra. Ismertem ezt a nézést s tudtam is mit jelent. Azonnal láttam, hogy bele zúgott, mint vak ló a gödörbe. Mikor Seung abba hagyta a röhögést ismét feltette a kérdést.

- Szóval akkor honnan ismered Chanyeolt és miért hitted, hogy én vagyok? - végig Dongi arcát figyeltem és láttam mennyire zavarba jött. Arca pirosas színt kapott, amitől aranyosan festett. Tudtam, hogy le fogok bukni és el fogja mondani, mégis lekötötte minden figyelmem, hogy milyen jó őt így látni.

- Izé....öhm... Yui mesélt róla pár szót...innen ismerem - kezdett bele tétovázva, amitől még erősebb színt kapott az arca.

- És honnan vetted, hogy én vagyok? - az én fejem is kezdett égni, mivel senki másnak nem beszéltem a titkomról csak Donginak. Fejemet lehajtottam s arcomat elrejtettem a hajam mögé, hogy ne kelljen látnom Seung reakcióját.

- Tegnap...mikor Yui átölelt téged.. én azt hittem te vagy Chanyeol. - remegett a hangja nekem pedig görcs ugrott a gyomromba.

- De még mindig nem értem mi köze annak az ölelésnek ahhoz, hogy másnak hittél.

- Yui szerelmes belé és összekevertelek vele. - olyan gyorsan hadarta el, hogy még én is alig értettem, de azt tudtam, hogy olyan vörös az arcom, hogy simán elmehetnék közlekedési lámpának. A kijelentést néma csönd követte, már-már ijesztő. Felnéztem, hogy legalább az arcokról tudjak némi információt leolvasni, de rögtön meg is bántam. Seung olyan fejet vágott, mint akivel most közölték, hogy megnyerte a lottó ötöst, csak éppen nem mosolygott Dongi pedig összeszorított szemekkel várta az eseményeket.