5.rész: Valami más

Dongi /by Airi/

Csöndben ültem mögötte a motoron. Nem tudtam mit tegyek. Csak ültem átkarolva, arcom hátának nyomva és vártam, hogy megálljunk, én pedig megköszönve segítségét elválhassak tőle. Otthon akartam már lenni. A kis kuckómban akartam lenni ahol elbújhatok a könyveim mögött a világ kétszínű arca elől. Egyre gyorsabban haladtunk. Éreztem, hogy mérges. Kezdet az óvatos vezetésből átváltani a versenyző típusba. Őrülten vezetett. Nem volt nyugodt. Éreztem levegő vételéből. Gyengéden megsimogattam oldalát, hogy lenyugodjon. Hirtelen megállt majd leszállt róla. Kétségbe esve tekintettem rá. Levette a bukósisakját eldobta, ami tompa koppanással érkezet a földre. Arrébb ment pár méter miközben a hajába túrt mérgesen. Idegesen néztem utána. Nem tudtam mit ronthattam el. Üvöltött egyet majd mintha mi sem történt volna vissza jött oda hozzám. Felvette a földről a bukósisakját és felült a motorra majd ismét elindultunk. Egy ismeretlen környékre vitt. Rossz környék volt. A házak panaszosan emelkedtek fel a magasban melyeknek falain a kín fájdalmasan uralkodott. Sötéten álltak ott mintha minden e világi dolog elveszett volna belőlük. Eltűnt belőlem minden hirtelen mi még ezen a világon tartott. Kiábrándultam még jobban a világból és a létből, hogy láttam az élet ezen arcát ahol minden ember szenved és csak a hiány jár nekik. Tudtam, hogy van ilyen világ, de úgy látszik a rózsaszín szobámon kívül sose láttam el ennyire messzire. Ennek nem kéne itt lennie. Ennek nem így kellene lennie. Leszállt Seung a motorról majd felém nyújtotta a kezét és segített leszállni. Jobban körbe néztem és láttam a házak előtt a tönkre ment raktárhelyiségeket. Egy ilyen felé tartottunk. Rozsdás hatalmas ajtaja volt ő pedig kinyitotta mely nyikorgott.

- Tudsz jönni? Nem fáj az oldalad? - kérdezte érdeklődve tekintetét le nem véve a szóban megemlített testrészemről.

- Egy picit fáj. - mondtam bizonytalanul, halkan. Próbáltam kemény lenni. Próbáltam azt mutatni nincs, semmi bajom nagylány vagyok már, de tudtam ez nem én vagyok, és nem fogja elhinni.

- Talán jobban jártunk volna, ha inkább orvoshoz viszlek. – nézett rám szomorúan. Láttam valami bántja és én meg akartam tudni. Tudni akartam mi jár a fejében.  Tudni akartam, hogy vajon mit kereset ott és, hogy egy ilyen srác, mint ő miért áll szóba egy ilyen nyeszlett, esetlen lánnyal, mint én.

- Seung valami baj van? – tettem fel a kérdésem bátortalanul.

- Nem nincs. – kezdett el kiabálni. Meglepődtem kissé, de nem ijedtem meg. Kíváncsi voltam mit akar kihozni belőle. Megszeppenve álltam előtte. – Ha nem megyek, érted agyon vernek. Nem tudod magad megvédeni? Múltkor is nekem kellett rajtad segítenem, hogy ne kapjanak el azok a mocsadékok ráadásul most is. Térj már észhez és állj ki magadért. – üvöltött, de semmi értelmet nem találtam abban, amit mondott, ráadásul hülyeségért szidott le.

- Nem kértelek tudtom szerint. Nem könyörögtem neked azért, hogy a testőröm legyél, amire semmi szükségem sincs. Nem kell engem követni és megköszönném, ha most ebben a percben haza vinnél, mert rohadtul otthon akarok már lenni. Semmi szükségem egy ilyen iskolázatlan vadbarom hülyeségeire. - vette fel a stílusát és én is üvöltöttem, mint egy idióta.

- Mert te több, vagy mint én mi? Alig ismerlek pár napja, de már most elegem van belőled. Rosszabb, vagy mint azok az idióta pláza ribancok. Te csak okoskodni tudsz állandóan meg játszani az áldozatott. - folytatta tovább én pedig elvesztettem a fonalat, mert nem értettem mi baja lehet.

- Nem is ismersz.

- Annál jobb nem lesz könnyes a búcsúzás. - kiabálta. Nem tudtam mást tenni csak méltóság teljesen nézni, mint akiről mindez lepereg. Igaza van én mindig csak az áldozatott játszom, akit csak bántani tudnak és senki se szereti. Állandóan az  áldozat szerepét játszom, akit mindenki sajnál és én talán még élvezem is a helyzetem.

- Igazad van. - mondtam remegő hangon. A földet néztem és nem tudtam, hogy most mit csináljak, hogy ne legyek ciki.

- Hát ti min veszekedtek? - egy babaarcú fiú lépet felénk, komoly mély hanggal. Rémülten kaptam felé a tekintettem, de mikor megláttam Yuit mellette már rögtön tudtam ki az. Barátnőm oda rohant hozzám majd erősen magához ölelt.

- Hát te, hogy kerülsz ide? - suttogta.

- Haza akarok menni Yui. - sírtam el magam. - Elegem van. Kérlek, vigyél haza. – könyörögtem neki ő pedig mosolyogva nézett le rám. Nem értettem e mi a nevetséges ezért, szúrós tekintettel néztem vissza rá.

- Mi történt?– kérdezte még mindig azzal a jóságos tekintettel az arcán.

- Ez az ürge egy beképzelt idióta.  Gyűlölöm.  Egyszerűen undorodom tőle. Undorító. - nyögtem barátnőm mellkasába idegesen, miközben a kabátja elejét kezeim közzé vettem és erősen markoltam.

- Valóban az vagyok, hogy megmentettelek. Beképzelt öntelt csitri.  – fordult el tőlem Chanyeol felé. Elkezdtem sírni Yui pedig jobban magához ölelt.

- Megint bántottak? – kérdezte csendesen. Csak bólintottam ő pedig felsóhajtott. – Holnap én is megyek veled a suliba, hogy ne legyél egyedül rendben?

Yui

Fogalmam sem volt mit tegyek. Az énem egyik része szárnyalt attól ami Chanyeol és köztem történt, a másik pedig szomorú volt és dühös, hogy így bántak a barátnőjével ráadásul az a fiú akiben megbíztam és a bátyámnak tekintettem. Kavarogtak bennem az érzések. A kezembe fogtam Dongi arcát, s letöröltem a könnyeit. Zavartan bámulta a földet és próbált nyugodtságot erőltetni magára, de engem nem tudott átverni. Próbáltam kitalálni mi lehetett a veszekedés tárgya, de semmi épelméjű indok nem jutott eszembe. Néhány napja még minden rendben volt közöttük, és egy csapásra megváltozott minden. HyunSeung felült a motorjára, és olyan erővel adott a gáznak, hogy még a gumi is füstölni kezdett s egy pillanatra fájdalmasan bőgött fel a motor. Abban reménykedtem, - és úgy hiszem Dongi is- hogy meggondolja magát, leszáll a motorról és bocsánatot kér, vagy legalább megmagyarázza mi volt ez az egész.

Vissza fordultam Dongi elkeseredett arcához s szüntelenül próbáltam megvigasztalni.

- Haza kísérlek rendben? - igyekeztem legalább magamra nyugodtságot erőltetni bár nem tudom mennyire jött össze. Alig érezhetően bólintott.

- Én pedig megkeresem HyunSeung-ot és megpróbálom kideríteni mi volt ez az egész. - búgta lágyan egy mély hang a vállam fölül. Annyira lekötötte a figyelmem a helyzet, hogy Chanyeolról el is feledkeztem, hogy végig itt volt velünk. Ránéztem, s alig láthatóan bólintottam mire lágy csókot nyomott a számra amitől ismét megszűnt körülöttem a világ. S a rejtélyes energia újfent megjelent a zsigereimben és kitöltött mindent. Nem akartam, hogy elmenjen, de tudtam, hogy muszáj lesz. Visszacsókoltam majd lágyan eltoltam magamtól s bocsánatkérően néztem rá.

- Később beszélünk. - végig simított az arcomon majd elindult HyunSeung után én pedig megfogtam Dongi karját s lágyan húzni kezdtem, hogy induljunk. Szótlanul jött utánam, de mégis éreztem, ahogy hullámokban rátör a sírás. Tudni szerettem volna mi történt, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e faggatni az eseményekről. A végén mégis győzött a kíváncsiságom.

- Elmeséled mi történt? - egy ideig nem érkezett válasz.

- Csak....összevesztünk. - szipogta.

- Az eddig nekem is feltűnt, de azt nem tudom, hogy min.

- Öntelt, egoista disznó, akinek nehezére esik, ha segítenie kell másokon. - fakadt ki belőle a válasz, bár még mindig nem értettem miért gondolja így.

- Ezt azért így nem mondanám. - igyekeztem megőrizni a hidegvérem. HyunSeung olyan, mint a bátyám és kissé nehezemre esett elhinni azokat, amiket Dongi mondott. Velem mindig is máshogy bánt. Dongi eközben megállt, és hitetlenkedve meredt rám.

- Te most kinek a pártján állsz?

- Tietekén.

- Hogy érted, hogy a miénkén? Mi nem vagyunk együtt.

- De még lehettek. - válaszom tömör volt és részemről lezártnak tekintettem a vitát. Dongi viszont nem tudta feldolgozni a választ: „De még lehettek”

- Miért lennénk? Ő lenne az utolsó, akivel összeállnék ezek után.

- Látod?! Máris olyanok vagytok mint a házasok! - ismét lesokkolt, és őszintén szólva már kezdtem élvezni a helyzetet. Sokáig némán folytattuk utunkat majd egyszer csak mesélni kezdett mi a baj.

-A suliból hazafelé menet ismét megtámadtak és meg akartak verni. - úgy mondta, mint aki csak magában beszél, de nem zavart, a lényeg, hogy megtudtam mi a vita tárgya. - HyunSeung éppen arra járt, vagy nem is tudom mit keresett ott, de ő mentett meg. - szünetet tartott mintha gondolkozna, hogyan folytassa. - Azon vesztünk össze, hogy miért kell engem mindig megmenteni, és hogy én vagyok az elkényeztetett csajszi aki még el is várja, hogy megvédjék. - ismét eleredtek a könnyei. - De Yui, ez nem igaz! Én nem ilyen vagyok. Nem akarom, hogy megmentsenek, semmi szükségem nincs rá.

- Tudom. - szorítottam meg a kezét biztatás képen. - Tudom, hogy nem ilyen vagy, és beszélni fogok HyunSeung-al, csak nyugodj meg. Minden rendben lesz.