5.rész: Valami más

Dongi /by Airi/

Csöndben ültem mögötte a motoron. Nem tudtam mit tegyek. Csak ültem átkarolva, arcom hátának nyomva és vártam, hogy megálljunk, én pedig megköszönve segítségét elválhassak tőle. Otthon akartam már lenni. A kis kuckómban akartam lenni ahol elbújhatok a könyveim mögött a világ kétszínű arca elől. Egyre gyorsabban haladtunk. Éreztem, hogy mérges. Kezdet az óvatos vezetésből átváltani a versenyző típusba. Őrülten vezetett. Nem volt nyugodt. Éreztem levegő vételéből. Gyengéden megsimogattam oldalát, hogy lenyugodjon. Hirtelen megállt majd leszállt róla. Kétségbe esve tekintettem rá. Levette a bukósisakját eldobta, ami tompa koppanással érkezet a földre. Arrébb ment pár méter miközben a hajába túrt mérgesen. Idegesen néztem utána. Nem tudtam mit ronthattam el. Üvöltött egyet majd mintha mi sem történt volna vissza jött oda hozzám. Felvette a földről a bukósisakját és felült a motorra majd ismét elindultunk. Egy ismeretlen környékre vitt. Rossz környék volt. A házak panaszosan emelkedtek fel a magasban melyeknek falain a kín fájdalmasan uralkodott. Sötéten álltak ott mintha minden e világi dolog elveszett volna belőlük. Eltűnt belőlem minden hirtelen mi még ezen a világon tartott. Kiábrándultam még jobban a világból és a létből, hogy láttam az élet ezen arcát ahol minden ember szenved és csak a hiány jár nekik. Tudtam, hogy van ilyen világ, de úgy látszik a rózsaszín szobámon kívül sose láttam el ennyire messzire. Ennek nem kéne itt lennie. Ennek nem így kellene lennie. Leszállt Seung a motorról majd felém nyújtotta a kezét és segített leszállni. Jobban körbe néztem és láttam a házak előtt a tönkre ment raktárhelyiségeket. Egy ilyen felé tartottunk. Rozsdás hatalmas ajtaja volt ő pedig kinyitotta mely nyikorgott.

- Tudsz jönni? Nem fáj az oldalad? - kérdezte érdeklődve tekintetét le nem véve a szóban megemlített testrészemről.

- Egy picit fáj. - mondtam bizonytalanul, halkan. Próbáltam kemény lenni. Próbáltam azt mutatni nincs, semmi bajom nagylány vagyok már, de tudtam ez nem én vagyok, és nem fogja elhinni.

- Talán jobban jártunk volna, ha inkább orvoshoz viszlek. – nézett rám szomorúan. Láttam valami bántja és én meg akartam tudni. Tudni akartam mi jár a fejében.  Tudni akartam, hogy vajon mit kereset ott és, hogy egy ilyen srác, mint ő miért áll szóba egy ilyen nyeszlett, esetlen lánnyal, mint én.

- Seung valami baj van? – tettem fel a kérdésem bátortalanul.

- Nem nincs. – kezdett el kiabálni. Meglepődtem kissé, de nem ijedtem meg. Kíváncsi voltam mit akar kihozni belőle. Megszeppenve álltam előtte. – Ha nem megyek, érted agyon vernek. Nem tudod magad megvédeni? Múltkor is nekem kellett rajtad segítenem, hogy ne kapjanak el azok a mocsadékok ráadásul most is. Térj már észhez és állj ki magadért. – üvöltött, de semmi értelmet nem találtam abban, amit mondott, ráadásul hülyeségért szidott le.

- Nem kértelek tudtom szerint. Nem könyörögtem neked azért, hogy a testőröm legyél, amire semmi szükségem sincs. Nem kell engem követni és megköszönném, ha most ebben a percben haza vinnél, mert rohadtul otthon akarok már lenni. Semmi szükségem egy ilyen iskolázatlan vadbarom hülyeségeire. - vette fel a stílusát és én is üvöltöttem, mint egy idióta.

- Mert te több, vagy mint én mi? Alig ismerlek pár napja, de már most elegem van belőled. Rosszabb, vagy mint azok az idióta pláza ribancok. Te csak okoskodni tudsz állandóan meg játszani az áldozatott. - folytatta tovább én pedig elvesztettem a fonalat, mert nem értettem mi baja lehet.

- Nem is ismersz.

- Annál jobb nem lesz könnyes a búcsúzás. - kiabálta. Nem tudtam mást tenni csak méltóság teljesen nézni, mint akiről mindez lepereg. Igaza van én mindig csak az áldozatott játszom, akit csak bántani tudnak és senki se szereti. Állandóan az  áldozat szerepét játszom, akit mindenki sajnál és én talán még élvezem is a helyzetem.

- Igazad van. - mondtam remegő hangon. A földet néztem és nem tudtam, hogy most mit csináljak, hogy ne legyek ciki.

- Hát ti min veszekedtek? - egy babaarcú fiú lépet felénk, komoly mély hanggal. Rémülten kaptam felé a tekintettem, de mikor megláttam Yuit mellette már rögtön tudtam ki az. Barátnőm oda rohant hozzám majd erősen magához ölelt.

- Hát te, hogy kerülsz ide? - suttogta.

- Haza akarok menni Yui. - sírtam el magam. - Elegem van. Kérlek, vigyél haza. – könyörögtem neki ő pedig mosolyogva nézett le rám. Nem értettem e mi a nevetséges ezért, szúrós tekintettel néztem vissza rá.

- Mi történt?– kérdezte még mindig azzal a jóságos tekintettel az arcán.

- Ez az ürge egy beképzelt idióta.  Gyűlölöm.  Egyszerűen undorodom tőle. Undorító. - nyögtem barátnőm mellkasába idegesen, miközben a kabátja elejét kezeim közzé vettem és erősen markoltam.

- Valóban az vagyok, hogy megmentettelek. Beképzelt öntelt csitri.  – fordult el tőlem Chanyeol felé. Elkezdtem sírni Yui pedig jobban magához ölelt.

- Megint bántottak? – kérdezte csendesen. Csak bólintottam ő pedig felsóhajtott. – Holnap én is megyek veled a suliba, hogy ne legyél egyedül rendben?

Yui

Fogalmam sem volt mit tegyek. Az énem egyik része szárnyalt attól ami Chanyeol és köztem történt, a másik pedig szomorú volt és dühös, hogy így bántak a barátnőjével ráadásul az a fiú akiben megbíztam és a bátyámnak tekintettem. Kavarogtak bennem az érzések. A kezembe fogtam Dongi arcát, s letöröltem a könnyeit. Zavartan bámulta a földet és próbált nyugodtságot erőltetni magára, de engem nem tudott átverni. Próbáltam kitalálni mi lehetett a veszekedés tárgya, de semmi épelméjű indok nem jutott eszembe. Néhány napja még minden rendben volt közöttük, és egy csapásra megváltozott minden. HyunSeung felült a motorjára, és olyan erővel adott a gáznak, hogy még a gumi is füstölni kezdett s egy pillanatra fájdalmasan bőgött fel a motor. Abban reménykedtem, - és úgy hiszem Dongi is- hogy meggondolja magát, leszáll a motorról és bocsánatot kér, vagy legalább megmagyarázza mi volt ez az egész.

Vissza fordultam Dongi elkeseredett arcához s szüntelenül próbáltam megvigasztalni.

- Haza kísérlek rendben? - igyekeztem legalább magamra nyugodtságot erőltetni bár nem tudom mennyire jött össze. Alig érezhetően bólintott.

- Én pedig megkeresem HyunSeung-ot és megpróbálom kideríteni mi volt ez az egész. - búgta lágyan egy mély hang a vállam fölül. Annyira lekötötte a figyelmem a helyzet, hogy Chanyeolról el is feledkeztem, hogy végig itt volt velünk. Ránéztem, s alig láthatóan bólintottam mire lágy csókot nyomott a számra amitől ismét megszűnt körülöttem a világ. S a rejtélyes energia újfent megjelent a zsigereimben és kitöltött mindent. Nem akartam, hogy elmenjen, de tudtam, hogy muszáj lesz. Visszacsókoltam majd lágyan eltoltam magamtól s bocsánatkérően néztem rá.

- Később beszélünk. - végig simított az arcomon majd elindult HyunSeung után én pedig megfogtam Dongi karját s lágyan húzni kezdtem, hogy induljunk. Szótlanul jött utánam, de mégis éreztem, ahogy hullámokban rátör a sírás. Tudni szerettem volna mi történt, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e faggatni az eseményekről. A végén mégis győzött a kíváncsiságom.

- Elmeséled mi történt? - egy ideig nem érkezett válasz.

- Csak....összevesztünk. - szipogta.

- Az eddig nekem is feltűnt, de azt nem tudom, hogy min.

- Öntelt, egoista disznó, akinek nehezére esik, ha segítenie kell másokon. - fakadt ki belőle a válasz, bár még mindig nem értettem miért gondolja így.

- Ezt azért így nem mondanám. - igyekeztem megőrizni a hidegvérem. HyunSeung olyan, mint a bátyám és kissé nehezemre esett elhinni azokat, amiket Dongi mondott. Velem mindig is máshogy bánt. Dongi eközben megállt, és hitetlenkedve meredt rám.

- Te most kinek a pártján állsz?

- Tietekén.

- Hogy érted, hogy a miénkén? Mi nem vagyunk együtt.

- De még lehettek. - válaszom tömör volt és részemről lezártnak tekintettem a vitát. Dongi viszont nem tudta feldolgozni a választ: „De még lehettek”

- Miért lennénk? Ő lenne az utolsó, akivel összeállnék ezek után.

- Látod?! Máris olyanok vagytok mint a házasok! - ismét lesokkolt, és őszintén szólva már kezdtem élvezni a helyzetet. Sokáig némán folytattuk utunkat majd egyszer csak mesélni kezdett mi a baj.

-A suliból hazafelé menet ismét megtámadtak és meg akartak verni. - úgy mondta, mint aki csak magában beszél, de nem zavart, a lényeg, hogy megtudtam mi a vita tárgya. - HyunSeung éppen arra járt, vagy nem is tudom mit keresett ott, de ő mentett meg. - szünetet tartott mintha gondolkozna, hogyan folytassa. - Azon vesztünk össze, hogy miért kell engem mindig megmenteni, és hogy én vagyok az elkényeztetett csajszi aki még el is várja, hogy megvédjék. - ismét eleredtek a könnyei. - De Yui, ez nem igaz! Én nem ilyen vagyok. Nem akarom, hogy megmentsenek, semmi szükségem nincs rá.

- Tudom. - szorítottam meg a kezét biztatás képen. - Tudom, hogy nem ilyen vagy, és beszélni fogok HyunSeung-al, csak nyugodj meg. Minden rendben lesz.

4.rész : HyunSeung és Chanyeol

Dongi by Airi

Néma csönd telepedett hármunk közzé. Kínosnak találtam, hogy elmondtam legjobb barátnőm féltve őrizet titkát, de akkor is valamit tennie kell, hogy összejöjjön Chanyeolal mert, így csak bajba fog keveredni, amit én persze nem akarok. Egymást nézték Seunggal és tudtam ez a dolog innentől kezdve nem rám tartozik.

- Srácok én megyek. - szólaltam meg halkan, bátortalanul. A táskám levettem a motorról majd a hátamra dobtam és indultam volna az iskola felé mikor Seung megfogta a kezem. Ijedten néztem fel gyönyörű szemeibe.

- Beviszlek, mert sose fogsz oda érni. - suttogta. Nem tudtam neki nemet mondani így csak bele egyezően bólintottam.

- Dongi gondold meg jól. Seung egy állat vezetés közbe. - nevetett közbe Yui.

- Na, ide figyelj, törpe menj a szokásos helyre fél óra és ott vagyok és meg fogjuk beszélgetni ezt a dolgot. Ha nem leszel, ott tudod, hogy úgy is megtalállak és abban nem lesz köszönet. - egy huncut félmosoly jelent meg arcán majd oda adta nekem a bukósisakot. - Gyere, menjünk. - felültem a motorra mögé ő pedig elindult.

Félve szálltam le a motorról az iskola előtt. Nem akartam, hogy bármelyik tanár meglásson hisz tuti, hogy elmondanák a szüleimnek, hogy egy ilyen fiú társaságában láttak, mint Seung. Leszállt ős. Elvette tőlem a sisakot majd rá tette a motorra. Lehajtott fejjel álltam előtte.

- Tudom, hogy nem a legkényelmesebb jármű, de remélem jól utaztál.

- Igen jól utaztam.  Sose ültem még motoron, mert féltem, hogy balesetet szenvedek.

- Míg engem látsz, nem kell félned. - megsimította arcom majd egy tincset a fülem mögé tett. - Siess be, mert elkésel. Legyél jó kislány és fogadj szót, és ha lehet, ne keveredj bajba.

- Nem áll szándékomba.

- Szia.

- Szia. - köszöntem el tőle és a börtön felé vettem az irányt.

Első óráról totál elkéstem. Szégyenkezve mentem be az órára a tanár pedig mindenki előtt leordította a fejem. Nem érdekel. Megérte. Láttam legalább, hogy semmi baja nem esett Yuinak. És az a fiú. Hmmmm… legalább már tudom a nevét. Most már gondolhatok rá bűntudat nélkül. Az illata, a hangja teljesen rabul ejtett és most már tudom, hogy Yui mit érezhet akkor mikor Chanyeolra gondol.  Hirtelen olyan boldog lettem és feltűnt, hogy magány helyett már mást érzek, de nem tudom mi az pontosan.Minden gondolatom Seung körül forgott pedig alig ismerem. Látni akarom újból minden áron.  Hallani akarom, ahogy kimondja a nevem, látni akarom mosolyát és újra át szeretném ölelni. Minden áron magam mellett akarom tudni újra. Az óráról kicsengettek én pedig lehajtott fejjel, gyenge kis mosollyal az arcomon szeltem a folyósokat és próbáltam nem láthatóvá válni. Sikertelenül. A fiúk és a lányok ismét megtaláltak és gúnyos megjegyzéseket tettek rám. Mindenki rajtam nevetett én pedig csak bambán álltam ott és próbáltam azt tettetni, hogy meg se halottam megjegyzésüket. Pedig de.  A szívem már annyiszor tört össze méregként ható szavaikra, hogy azt már elmondani is képtelenség. És mégis próbálok magamba új életet lehelni, mint a főnix madár mi feltámad hamvaiból halála után. Mindig arra gondolok, hogy ennek az egész rémálomnak nem sokára vége lesz és tudatos, bölcs emberek közé fogok kerülni, akiknek nem az, lesz a céljuk, hogy hogyan tegyék tönkre a másikat, hanem az, hogy mi képen faragjanak az emberiségből megfelelő, felelős társadalmat. Szép álmok, hogy egyszer mindenki egyenlő lesz, de sajnos elérhetetlen. Hisz vannak diktátornak született emberek, akik születésüknél fogva gonoszak. Ilyenek az iskolatársaim is.

A napom ma se telt máshogy. Én voltam az osztálytársaim témája és megint sikerült megalázniuk. Elsírtam magam. Nem bírtam tovább. Túl gyenge vagyok. Ők is tudják és kihasználják szerencsétlen helyzetem.  Mindig is hittem benne, hogy az élet nekem is tartogat szép dolgokat. Most már nem hiszek benne. Erről a földről már rég ki halt a szeretet. Senki se szeret senkit mindenki csak játszik a másik érzéseivel. Az emberi lét már oly csekély, jelentéktelen dolog.

A padon ültem ezen elmélkedve mikor egy fiú lépett oda hozzám. Felnéztem rá. Szőke göndör haja volt, arca inkább hasonlított egy kisfiúéhoz, de ez tette őt különlegessé. Szemei ragyogtak. Az egyenruha rajta különösen jól állt nem úgy, mint a többieken, akik hanyagul magukra aggatják mit sem törődve a szabályokkal. Mosolygott rám.

-Sajnálom, hogy reggel a tanár lekiabálta a fejed. Biztos meg volt az okod a késésre, mert, nem látszol olyan lánynak, aki csavarogna.ChoiJunHongnak hívnak. - nyújtotta felém a kezét. - Én vagyok az új osztálytársad. - fogadtam köszönését és megráztam a felém nyújtott kezét.

- Az én nevem Choi Dongi. Úgy nézz ki egy a családi nevünk.

- Kicsi ez az ország. - nevetünk fel.

- És honnan jöttél JunHong?

- Nem, nem. A barátaimnak Zelo. Hívj Zelonak.

- Rendben. Nos Zelo honnan jöttél? - elmesélt mindent. Hol élt eddig, milyen iskolába járt és, hogy valójában ő is olyasmi, mint én azzal a különbséggel, hogy megvédi magát. Olyan volt, mint egy nagy gyerek, de nem bántam ez már kellett nekem. A nap hátra lévő részét egymás társaságában töltöttük és végre nem voltam magányos. Kicsöngettek az utolsó óránkról is.

- Nekem még maradnom kell. - mondta szomorúan. - Remélem, holnap találkozzunk és próbálj meg nem elkésni.

- Persze megpróbálom. - mosolyogtam rá.  - Na de én megyek, mert sok tanulni valóm van. Szia Zelo.

- Szia Dongi. Vigyázz magadra hazafelé. - boldogan lépkedtem lefelé a lépcsőn majd mentem ki a bejárati ajtón. A nap melegen sütött, ereje pedig megcsapott, ahogy a hűvös iskolának ajtaján kiléptem. Elégedett voltam a mai napommal hisz úgy nézz ki szereztem egy barátot. A kapu felé vettem az irányt majd kiléptem rajta. Hirtelen egy tömeg vett körbe. Köztük volt pár osztálytársam és többségben iskolatársak. Kérdően néztem rájuk és mikor el akartam indulni ők megállítottak. Megrémültem. A lányok vihogtak a fiúk pedig lekicsinyelően néztek rám olya annyira, hogy szánalmasnak éreztem magam miatta.

- Mit akartok? - kérdeztem tőlük remegő hangon.

- Játszani. Ma egésznap unatkoztunk. Nekünk is kell egy kis szórakozás. Tudod eléggé szánalmas vagy, ahogy kinézel. Most egy picit eljátszunk az arcoddal az apád majd úgyis össze varja hátha műtéttel sikerül szebb arcot varázsolni neked, ha már amúgy nem tudod normális embert csinálni.

- Engedjetek, el haza kell mennem. - vettem fel a könyörgő, rémült hangnememet.

- Nem. - elkezdtek egymásnak lökdösni majd elvették a táskám és eldobták az egyik bokorba.

- Kérlek titeket. - nem hallgattak rám.

- Ne könyörögj gyáva, hanem küzdj. Ezt is attól a gyáva apádtól tanultad? Szánalmas vagy.

- Ne szid az apám.

- De szidom hisz egy emberi hulladék, ha ilyen kölyköt csinált, mint te. Tudod korcsnak, korcs kölyke születik. - betelt a pohár. Nem tudom honnan vettem annyi bátorságot amennyi hirtelen akkor a testembe került, de elindultam a srác felé és behúztam neki egyet. A kezem sajgott, de a fájdalmat enyhítette az, hogy láttam, ahogy az orrából ömlik a vér. A következő pillanatban már én kaptam az egyik sráctól. A földre zuhantam, akinek pedig behúztam elkezdet rugdosni mi közben a többiek biztatták. Nem volt senki, aki segített volna rajtam. Nem is értem, hogy lehet nekik ehhez szívük. Hisz lány vagyok.

- Fejezzétek be!!! - üvöltött egy ismerős hang. Rögtön tudtam ki az csak nem tudtam, hogy került ide. Feltápászkodtam és láttam, ahogy behúzz egyet a srácnak.

- Seung!!! - sikoltottam kétségbe esve. Nem akartam, hogy bajba keveredjen. A többiek neki estek, de ő mintha kis apró pókokat pöckölt volna le magáról. Majd az egyik fiú felé indult és behúzott neki egyet. Felállt, s mint egy vadállat esett neki. Végre felbírtam állni és oda mentem hozzá, próbáltam leszedni róla. - Seung ne! - abban a pillanatban, ahogy kimondtam ezt megfogta a kezem felültetett a motorra és elhajtottunk.

Yui

Fogalmam sem volt mit akar mondani, de megtettem, amit kér. Eléggé ismertem annyira, hogy tudjam, betartja, amit mondd, és ha nem megyek el a találkozóra én húzom a rövidebbet. Még mindig égett az arcom a vallomástól, habár nem én mondtam ki, de lényegében ugyan ott tartottam mintha én mondtam volna. Tudtam, - vagyis inkább éreztem-, hogy meg lesz még ennek a böjtje, de azzal nyugtattam magam, hogy csak egy alapos fejmosást kapok tőle, amiért nem bíztam benne annyira, hogy elmondjam mi a bajom. De mégis hogy mondtam volna el? Még Donginak sem mertem elmondani nem hogy Seung-nak. Olyan, mint a bátyám, mégis mit gondolt volna, hogy a haverjába vagyok szerelmes?

Elindultam hát a találkozó pontja felé, de sietnem kellett, mert ha kések külön kapok a fejemre. Seung eléggé a pontosság híve volt, ezért ha késett arra nyomós indoka volt. Huszonöt percembe került mire a helyszínre értem és még futnom is kellett kicsit. Megálltam az elhagyatott raktár előtt, és mély lélegzetet vettem mielőtt beléptem. Próbáltam felkészülni minden eshetőségre és fejmosásra – elképzeltem a lehetséges párbeszédeket és kigondoltam mit fogok válaszolni. Minden mozdulatot, minden szót gondosan elterveztem, arra azonban nem számítottam, hogy nem az a személy lesz ott, akivel találkozót beszéltem meg.

Idegességtől remegő kézzel toltam be a nehéz vasajtót, amely fájdalmasan felsírva adta meg magát. Bár alig múlt délután három, a helységben mégis félhomály uralkodott, s tüdőm megtelt áporodott hideg levegővel, amitől köhögési ingerem lett, de elfojtottam.

-Hahó! - megkockáztattam, hogy Seung megelőzött és valahol itt bujkál, de a szívem mélyén reméltem, hogy mégsem jön el, mert elfelejtette.

-Szia!- a szívem azonnal kihagyott egy ütemet a hang hallatára. Abban a pillanatban felismertem, ahogy kimondta. A hátam mögül jött, s tétováztam, hogy megforduljak-e – nem akartam a szemébe nézni, nem akartam, hogy lássa, mennyire zavarban vagyok. - Seung hívott telefonon, hogy jöjjek ide, mert beszélni akar velem. Azt hittem, ő jött. - azt kívántam bárcsak csöndbe maradna egy percre, mert már attól kezdtem félni, hogy szívinfarktust kapok. Valahányszor megszólalt görcsbe ugrott a gyomrom s remegni kezdett a lábam. Lassan, de rászántam magam és megfordultam, hogy ránézzek – abban a pillanatban meg is bántam. Forogni kezdett velem a világ, de tartottam magam. Az kéne még, hogy itt essek össze Chanyeol előtt.

-Öhm...izé...engem is Seung hívott és ugyan ezért jöttem, de nem számítottam rá, hogy itt vagy. - hangom remegett, de igyekeztem uralkodni rajta inkább kevesebb, mint több sikerrel.

-Azt mondta, hogy beszélni akarsz velem, de ha gondolod, várhatunk még egy kicsit.

-Öhm... izé.. én nem.. Szóval.. hogy is mondjam... vele szerettem volna beszélni egy bizonyos dologgal kapcsolatban. - jesszusom, szedd már össze magad! Teljesen hülyének fog nézni. Lelket próbáltam önteni saját magamba, de ha ilyen közel van az, akiért bármit megtennél képtelen vagy normálisan gondolkozni, a beszédről már ne is beszéljünk.

-Seung engem úgy hívott ide, hogy rólam van szó és, hogy sürgős.

-Hát...igazából így is felfoghatjuk, de nem mondanám. -azt nem kalkuláltam bele a dolgokba, hogy Seung ennyi mindent elmondott. Fogalmam sem volt, hogy vágjam ki magam a dologból.

-Ha nem így mondanád, akkor hogy? .beszélgetésünk kezdete óta először néztem rá, de rögtön meg is bántam. Minden gondolatom elfelejtettem amint a szemébe néztem s képtelen voltam koncentrálni. Képtelen voltam válaszolni. Éreztem, hogy akármit mondok, csak magam alatt vágom a fát ezért inkább csöndbe maradtam, de nem hagyta annyiban. - Miért nem válaszolsz? Olyan nagy titok? -elnevette magát és én ismét egy másik világban kötöttem ki. Teljesen elvarázsolt mindene.

-Ami azt illeti eléggé. -én is elmosolyodtam, s próbáltam oldani a feszültséget.

-Tudok titkot tartani. -közelebb lépett hozzám, s a szívem ismét hevesebben kezdett verni.

-Különlegesen nagy... -suttogtam. A lábam remegett és a szívverésem is önálló életet kezdett élni ismét.

-Én...öhm... szeretek valakit, akit nem lenne szabad.

-És ki az a valaki?

-Nem ismered. -hazudtam, bár nem sok esélyt láttam rá, hogy beveszi. Túl jól ismert.

-Még mindig nem tudsz hazudni. -kihallottam a hangjában bujkáló mosolyt. Lágyan az állam alá nyúlt mire még jobban égni kezdett az arcom a hallottam a vérnyomásom zúgását a fülemben. Féltem, hogy elájulok, de azzal nyugtattam magam, hogy csak nem lehetek annyira szerencsétlen. Lehunytam a szemem, hogy rendezni tudjam a gondolataim s a következő pillanatban más ajkait éreztem a saját számon. Azt hittem álmodom s azért imádkoztam, hogy ne érjen véget ez az egész. A csókja épp oly édes volt, mint ő maga. Lágyan falta ajkaim, mintha attól félne, hogy összetörik. Életemben először éreztem, hogy nem akarom, hogy véget érjen a nap. El akartam veszni a pillanatban és nem gondolni senkire és semmire. Csak a pillanat létezett. Boldog voltam, mert egyetlen csapásra teljesült minden álmom.

3.rész: Vallomás

Dongi /by Airi/

Bementünk a házba. Levettük a cipőnket majd indultunk fel felé az emeletre. Nem szóltunk egymáshoz és őszintén annyira mérges és csalódott voltam irányában, hogy egyáltalán nem érdekelt az, hogy mit akar mondani. De mégis éreztem azt a szívemben, hogyha most nem hallgatom meg akkor nagyobb baj lesz, mint ami most van. Leült az ágyamra én pedig vele szembe törökülésbe a földre. Néztem az arcát és látszott rajta, hogy nagyon el akarja mondani, de nem tudja, hogy kezdjen neki vagy mit is mondjon.

-Elkezded? – néztem rá türelmetlenül. Láttam, rajta ahogy elsápad és, hogy fogalma sincs, mit mondjon. - Kezd el, mert tanulnom kell. - szóltam rá megint. Sóhajtott egyet majd a szemeimbe nézett.

- Tudod semmi sem az, aminek látszik. Nem akartam, hogy bántsanak téged, de nem tehettem mást. Annyira sajnálom, hogy ilyen idióta vagyok, de nem tehetek mást. Félek minden nap, hogy mi van akkor, ha valami butaságot teszek, és a börtönbe kell le élnem a minden napjaim. Olyan könnyen keveredek bajba, és ha a szüleim nem lennének vagy a te anyád, aki mindig kihozz a fogdából én nem is tudom, már hol tartanék. Útálom ezt az életet.

- Akkor hagyd abba. Így csak tönkre teszel mindent magad körül, de főleg magadat. Térj, észhez kérlek. Hiányzol. - át öleltem, de eltolt magától. Könnyeit letörölte arcáról majd komolyság ült helyette ki rá.

- Nem tehetem. - mondta határozottan. - Nem és nem is akarom abba hagyni. - elengedett majd felállt és az ablakhoz sétált. - Nem akarom őt elveszíteni. - suttogta. - Rajta kívül más nekem nincs. - rögtön tudtam kiről beszél. Arról a fiúról, aki reggel megmentett.  Szavak nélkül is tudtam hisz láttam, hogyan viselkednek egymással. Karjait összefonta és nézte a napot, ahogy véres kísérettel nyugszik le. Nem tudtam mit szólni hozzá, és ami beállt közénk csend egyre kínosabb lett. Nem tudtam mit tegyek hisz sose láttam ilyenek. Én mindig azt hittem, hogy ő egy laza vagány lány, akit semmi és senki nem érdekel. Nem érdekli a szabályok és nem érdekli az se, hogy kit hogyan vág át.

- Mond, el neki mit érzel, talán meg fogja érteni és lehet, hogy ő is így érez irántad. – szóltam hozzá bátortalanul.

- Persze valószínűleg. - dünnyögte. - Tudod, mindent ő miatta csinálok. Mindent csak is Chanyeol miatt. - tehát így hívják azt,aki megmentett. Sose fogom elfeledni akár mekkora szélhámos. Akkor kedves volt és megvédett. Igazából nem is mondhatom rá, hogy szélhámos hisz nem is ismerem. De gondolom, ő se lehet jobb, mint bármelyik másik fiú Yui közelében. Oda sétáltam barátnőmhöz és hátulról átöleltem majd vállára tettem a fejjem.

- Szeretlek Yui hisz olyan vagy nekem, mint a testvérem. Kérlek, ne tedd ezt, mert aggódom miattad.  Haragszom is rád a mai nap miatt, de már értelek. Tudod, fáj, hogy egy fiú többet jelent neked, mint én, de elfogadom. Azt viszont nem, hogy így viselkedj miatta. Mi lesz a közös álmunkkal, ha te nem tanulsz?  Ígérd meg nekem, hogy holnap együtt megyünk iskolába.  Bejössz velem  és előröl, kezdünk mindent. Kérlek. Meg kell tenned. Még kell ennyi tartásnak benned lennie. - megfordult és átölelt. Magához szorított mintha búcsúzni készülne. Elkezdtem sírni majd könyörögtem neki. Könnyes szemeimmel néztem fel rá. Megtörölte az arcom majd gyengéden nézett rám.

- Érted bármit. Rendben holnap reggel itt a házatok előtt találkozzunk.

Becsapott. Nem jött én pedig egyre nyomottabb hangulatba kerültem. Megígérte. Azt mondta eljön, és együtt megyünk iskolába. Felhívtam egyszer, kétszer, százszor, de nem vette fel. Valami baj történt vele éreztem. Tudom, hisz akkor nem veszi fel. Hátamra vettem az iskolatáskám és elkezdtem rohanni oda ahova tegnap követtem Yuit. Nem érdekelt, hogy megint bajba keveredek csak azt akartam tudni, hogy jól van e. Tiszteletlenül neki mentem az embereknek és most az egyszer zavart ez a tömeg áradat mi számomra mindig olyan megnyugtató. Útban voltak, türelmem pedig egyre jobban fogyott, ahogy köztük szlalomozva próbáltam minél gyorsabban futni. Izzadtam az oldalam pedig fájt. Beszorult a levegő és hiába akartam rendesen levegőt venni már nem sikerült. Meg álltam egy fél percre kifújni magam majd újra elkezdtem rohanni. Most már nem álltam meg addig ameddig célba nem értem. Berohantam a sikátorba, de hirtelen megtorpantam mikor a tegnapi két sráccal találtam szembe magam. Pajzán vigyort vágtak az arcukra majd elindultak felém. Ijedten néztem rájuk, de nem mozdultam. Nem akarom itt hagyni Yuit. Mellém értek, de csak lekicsinyelően néztek rám majd tovább haladtak. A szívemről egy hatalmas kő eset le majd egy nagy sóhaj kíséretében elindultam megkeresni Yuit. Alig mentem pár lépést mikor meghallottam azt a jellegzetes motor hangot, aminek a gazdája tegnap megmentett. A fejem a hangforrás felé kaptam és meg láttam a motoron. Ott állt velem szembe. Megvártam, míg leszáll a motorról, és oda sétál hozzám.

- Chanyeol. - suttogtam miközben szívem egyre jobban kalapált. Ő mosollyal az arcán közeledett felém én pedig bambán álltam ott.

- Szia, kicsi lány. Hogy kerülsz ide? - sexy mosoly jelent meg az arcán. Ezer darabra hullottam és nem is értem miért érzek ilyeneket mikor nem az ilyen srácok az esteim ráadásul a legjobb barátnőm szerelmes belé.  - Na, nem tudsz beszélni? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán.

- Yuit keresem. - mondtam neki miközben lesütöttem szemeim. Nem mertem rá nézni, és ahogy ott álltam előtte olyan szánalmasnak éreztem magam. Sóhajtott.

- Megint bajba fogsz keveredni, ha sokáig itt, maradsz. Yui nincs itt. Én is őt keresem. - elszomorodtam, mert most már végképp nem tudom, hol van. Remélem semmi baja nem esett.  - Gyere, inkább elviszlek a suliba. Az ilyen szép és okos lányoknak ott a helye.  - kezembe nyomott egy bukó sisakot. Ijedten néztem, rá mert őszintén megmondva nem nagyon bízok ezekben a két keréken járó száguldó halálgyárosokba. - Mi a baj?

- Inkább megyek gyalog.

- Tán félsz ráülni? - mosolygott gonoszul. Kihúztam magam és büszkén elvettem tőle a bukósisakot majd felvettem.  Féltem és izgultam egyszerre. Megfogta kezeim és a dereka köré tette. Átöleltem, de eszem ágában sem volt hozzá bújni. Nagyon közel voltam hozzá. Túlságosan is. Éreztem mámorító illatát, testét mely tökéletesen ki van dolgozva. Most már tudom, mit szeret benne Yui. Ez a pasi tökéletes…

Yui

Hiába ígértem meg neki, hogy másnap elmegyek vele iskolába, egyszerűen képtelen voltam megtenni. A gondolat is fájt, hogy akár egy napig is, de nem láthatom. Olyan volt nekem, mint a levegő, de mégis elérhetetlen. Magam sem tudom miért, de Dongi szavai tegnap mégis erőt adtak mi szerint, ha beszélnék, vele lenne esélyem. A gondolatra elmosolyodtam s figyeltem tovább az elhaladó embereket egy elhagyatott épület harmadik emeleti ablakából. Azért jöttem ide, hogy megnyugvást találjak, mégis inkább felzaklatott az üres terem kopár pusztasága. Némi iróniát is éreztem a dologban, hogy amilyen üres a szoba, bútorok és színek nélkül, hasonló állapotban van a szívem is Chanyeol nélkül. Ki tudja mióta tartott már bennem ez az egész, de hetek óta kerültem, hogy megóvjam magam a sóvárgástól s mégis a közelében akartam lenni. Annyira epekedtem utána akár a víz után a rekkenő hőségben.

Egész nap Dongi szavain gondolkodtam, hogy beszéljek vele, bár tudtam, hogy képtelen lennék megtenni mégis eljátszottam a gondolattal, hogy „mi lenne ha....” A lehetséges ötleteken törtem a fejem – kell, hogy legyen valamilyen kiskapu, mert fogalmam sincs, meddig mehet ez így tovább. Nem akartam börtönben megrohadni, de lemondani sem tudtam volna, róla ahhoz túlságosan szerettem. Dongi volt az egyetlen reményem. Valahogy meg kellett győznöm, hogy segítsen, mert egyedül nem megyek semmire. Erősnek mutatom, magam épp ezért az emberek nem ismerik az igazi énem. Fogalmuk sincs hány párnát sírtam teli az Chany érintéséért és csókjáért epekedve. Bármit megadtam volna, hogy azt érezze, amit én – szánalmasnak éreztem magam. Egy lánynak, akinek semmi jövője, mert nem a kijelölt úton jár, mert szerelmes egy olyan fiúba, aki még csak észre sem veszi jóformán.

Szemeimet ismét égetni kezdték a könnyek és muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet. Elindultam a nagyvilágnak, de magam sem tudtam merre tartok csak vitt a lábam. Teljesen elmerültem gondolataimban s csak arra eszméltem, hogy egy motor kanyarodik elém s rajta két bukósisakos személy ül. Azonnal felismertem a járművet és a tulajdonosát is, viszont a mögötte ülő lányról tippem sem volt ki lehetett, amíg le nem vette a sisakot. Tátva maradt a szám mikor felismertem Dongit. Komolyan felül e mögé az őrült mögé?! Látszik, hogy nem ismeri a vezetési stílusát. Belső monológomra elmosolyodtam, s mindketten úgy néztek rám, mint akinek nincs ki a négy kereke – lehet nem is tévedtek nagyot.

- Dongi...Te miért nem vagy suliba? - hitetlenkedve bámultam rá, és nem is értettem mit keres Seung mögött.

- Azt ígérted tegnap, hogy rendesen bejársz és a házunk előtt találkozunk, emlékszel? - némi szemrehányás bujkált a hangjában, de megérdemeltem.

- El is indultam nélküled, de túlságosan aggódtam miattad. Azt hittem megint bajba kerültél. Végig rohantam a fél várost, aztán összefutottam Chanyeol-al és együtt indultunk megkeresni téged. - a kijelentésre még Seung is oda kapta a fejét és kérdőn cikázott a tekintete hol Dongi hol köztem. Láttam rajta, hogy tőlem várja a választ, de pillanatnyi hatásszünet után kitört belőlem a nevetés mire Seung is mosolyogni kezdett. Dongi csak állt ott és próbálta kitalálni mi olyan vicces. - Most mi van?- kérdezte sértődötten s próbáltam magamon úrrá lenni, hogy hagyjam abba a nevetést. Seung olyan nekem, mint a bátyám, mégis miért lennék belé szerelmes? Ez viccnek is rossz!

- Dongi, ő nem Chanyeol, ő HyunSeung és olyan nekem, mint a bátyám. - hahotázásom felváltotta egy kedves biztató mosoly mire barátnőm szeméből is eltűnt a zavarodottság.

- Mégis honnan vetted, hogy én vagyok Chany? - érdeklődött Seung de szerencsére gyorsabb voltam és válaszoltam Dongi helyett mielőtt kikotyog mindent, amit tegnap mondtam neki.

- Csak egy egészen apró félre értés. - hazudtam mosolyogva s reméltem, hogy nem veszi észre, hogy megint hazudok.

- Egy: nem téged kérdeztelek Törpe, kettő: nem kaptam választ a kérdésre. - játékosan neki estem és számítottam rá, hogy kinevet.

-Mi az, hogy Törpe?! Kapsz te mindjárt olyan törpe pofont, hogy a fal adja a másikat! - Seung ismét hangos nevetésben tört ki Dongi pedig csak félénken mosolygott. Elidőzött rajta a tekintetem mikor nem figyelt s láttam milyen csillogó szemekkel néz Seungra. Ismertem ezt a nézést s tudtam is mit jelent. Azonnal láttam, hogy bele zúgott, mint vak ló a gödörbe. Mikor Seung abba hagyta a röhögést ismét feltette a kérdést.

- Szóval akkor honnan ismered Chanyeolt és miért hitted, hogy én vagyok? - végig Dongi arcát figyeltem és láttam mennyire zavarba jött. Arca pirosas színt kapott, amitől aranyosan festett. Tudtam, hogy le fogok bukni és el fogja mondani, mégis lekötötte minden figyelmem, hogy milyen jó őt így látni.

- Izé....öhm... Yui mesélt róla pár szót...innen ismerem - kezdett bele tétovázva, amitől még erősebb színt kapott az arca.

- És honnan vetted, hogy én vagyok? - az én fejem is kezdett égni, mivel senki másnak nem beszéltem a titkomról csak Donginak. Fejemet lehajtottam s arcomat elrejtettem a hajam mögé, hogy ne kelljen látnom Seung reakcióját.

- Tegnap...mikor Yui átölelt téged.. én azt hittem te vagy Chanyeol. - remegett a hangja nekem pedig görcs ugrott a gyomromba.

- De még mindig nem értem mi köze annak az ölelésnek ahhoz, hogy másnak hittél.

- Yui szerelmes belé és összekevertelek vele. - olyan gyorsan hadarta el, hogy még én is alig értettem, de azt tudtam, hogy olyan vörös az arcom, hogy simán elmehetnék közlekedési lámpának. A kijelentést néma csönd követte, már-már ijesztő. Felnéztem, hogy legalább az arcokról tudjak némi információt leolvasni, de rögtön meg is bántam. Seung olyan fejet vágott, mint akivel most közölték, hogy megnyerte a lottó ötöst, csak éppen nem mosolygott Dongi pedig összeszorított szemekkel várta az eseményeket.