2.rész: Hétköznapok

Dongi /by Airi/

A napjaim mindig ugyan úgy telnek. Fel kellek, bele bújok a mackós köntösömbe, végig vonszolom a még fel nem kelt testem a lépcsőn, megreggelizek, megfürdök és készülődőm a suliba. Nem nagy kedvel, indulok neki, de hát nincs más lehetőségem. Ha talán magán tanuló lennék, ezerszer jobb lenne. Kedvtelenül indultam el a mai nap is iskolába. Régen minden máshogy volt. Régen minden szebb és jobb volt. Még mikor Yui is ártatlan volt. Ő mindig itt volt velem. Mindig együtt mentünk iskolába és mindig mindent együtt csináltunk. De most mégis úgy érzem, hogy teljesen ki zár az életéből. Azt se tudom, hogy napokig mi van vele, és ha mégis összetalálkozzunk, akkor olyan rideg mintha titkolna valamit. De hát nem is csodálkozok ezen. A barátai nem jó környékről származnak. Bűnözők és nem ismerik a határokat. Hányszor magukkal rántották már ő pedig mindig, mint egy naiv kislány megy utánuk. Bárcsak tehetnék érte valamit. Nem szeretném és nem is élném túl, ha bármi baja esne. Nem ő vele nem történhet semmi.

Sétáltam tovább gondolataimba temetkezve miközben az emberáradat sodort magával. Szeretek sétálni és szeretem ezt is, hogy ilyen sokan vannak körülöttem. Figyelem őket, hogy ők, hogy viselkednek, hogyan viszonyulnak a másikhoz. Én is szeretném azokat a dolgokat megtapasztalni, amit mások. Szeretnék élni normális, hétköznapi ember módjára. A cipőm kezdtem el bámulni, ahogy egymás mellett haladnak miközben sétálok. Nem akartam az emberekre többet nézni, mert csak szomorúbb leszek szánalmas sorsom miatt. Ballagtam tovább és már csak hallgattam az utcát nézés helyett. Lárma, süketítő zaj, értelmetlen káosz jellemzi az utcát. Ebben a nagy káoszban hirtelen valaki elragadott. Ijedten néztem hátra, de mikor barátnőm ragyogó arcát láttam meg minden félelmem elszállt.

- Anyenso Dongi. - köszönt szokásos lazaságával egy nagy mosoly kíséretében.

- Szia Yui. - köszöntem kedvtelenül. - Mi ez a nagy boldogság tán visszatérsz a suliba?

- Chhh… még az kéne. - sétált mellettem tovább zsebre dugott kézzel.

- Akkor?

- Csak jó kedvem van ennyi. Hogy megy a suli?

- Remekül. - mondtam szomorúan mire ő csak oldalba bökött.

- Még mindig bántanak? - vette komolyra a figurát. Tudja jól, hogy igen. Pontosan tudja, hogy nincs olyan nap, hogy ne aláznának meg.  - Szétverem, őket komolyan mondom.

- Hagyd, nem változna semmi. - nem szóltunk többet egymáshoz csak csendben mentünk. Elő vett egy szál cigit majd rágyújtott és ugyan olyan magabiztossággal ment tovább. - Gyere vissza a suliba. Nélküled minden olyan más. - nem szólt csak sóhajtott.

- Tudod jól, hogy nem lehet. - mondta pár perc néma csönd után. - Amúgy sincs kedvem egésznap ott lenni. Túl unalmas. - elérkeztünk egy kereszteződéshez. - Na, én léptem. Majd beszélünk, te pedig véd meg magad.

- Rendben. - elsétált. Néztem, ahogy távolodik majd egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon hol lehet egésznap és mit csinálhat. Félve, de elindultam utána és titokban figyeltem. Olyan volt ez az egész szituáció mintha a legjobb barátnőm után kémkednék. De hát ez így is van. Követtem, míg nem be nem tért egy sikátorba. Utána mentem és a nevén kezdtem el szólítani mikor pár rossz külsejű figurával kezdett el beszélgetni.

- Yui!!!! - hátra nézett mérgesen majd a srácok kik ott voltak vele elkezdtek rajta röhögni.

- Téged ismer ez a könyvmoly? Ne mond, hogy még könyvtárba is jársz vele.

- Azt se tudom kicsoda. - elsápadtam. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ezt a legjobb barátnőm mondja. Majdnem sírva fakadtam a szívem pedig darabokban hevert. Miért teszi ezt? Szégyell a barátai előtt? Ezen nem is csodálkozok. Mögém jöttek a fiúk és elkezdtek simogattni.

- Se baj legalább nem unatkozzunk. - megragadták a karom ő pedig nem mozdult csak nézte, ahogy el akarnak cipelni. Nem értettem miért teszi ezt. Mi van vele? Szomorúan néztem rá, de ő meg se hatódott, hanem elfordult. Sikítottam a nevét, de nem érdekelte.

- Yui!!!! Miért teszed ezt velem? - rángattak a fiúk maguk után. Próbáltam magam ki szedni a kezük közül, de ők erősebbek voltak. Hirtelen megállt minden. Néma csönd lett csak a motor hangját lehetett hallani, ami megállt mellettünk.

- Engedjétek el!  - hangjára elengedtek. Az ismeretlen fiú leszállt a motorról. Levette a sisakot és egyenesen a szemembe nézett.  Arca gyönyörű volt, szívem pedig egyre jobban dobogott, ahogy közeledett felém. - Jól vagy? - kérdezte mély sexy hangjával én pedig tátott szájjal figyeltem az előttem álló mennyei teremtményt. Yui lépett mellé. Átölelték egymást majd megfogta a kezét és elmentek. Fogalmam sem volt ki lehet ez a srác de, hogy abban pillanatban az egész életem megváltozott abban biztos voltam és lettem.

Yui

A szívem szakadt meg, ahogy a nevemet kiáltotta, hogy segítsek, de egyszerűen meg volt kötve a kezem. Nem tehettem semmit anélkül, hogy le ne égessem magam a barátaim előtt, már ha ezeket annak lehet nevezni. Nem akartam látni a félelmet és a kétségbeesést Dongi arcán ezért inkább hátat fordítottam és tettettem, hogy nem ismerem, holott a legjobb barátnőm. Hirtelen néma csöndre lettem figyelmes és a motor hangjára, amit jól ismertem. HyunSeung motorjának hangját, ahogy mindenki a bandában. Tekintélyes helyet foglalt el a csapatban mondhatni ő volt az egyik nagykutya a csapatban akárcsak Chanyeol. Ők ketten voltak a banda szíve és lelke az egész csapat mozgatórugói. HyunSeungra mindig is bátyámként tekintettem de Chanyeollal már nem volt ilyen egyszerű a helyzetem. Ő volt az én féltve őrzött tikom, amit még Donginak sem mondhattam el, pedig tudtam, hogy egyszer be kell avatnom, mert egyedül nem bírom el ezt a súlyt.

Életemben nem voltam még olyan hálás HyunSeungnak mint akkor mikor megmentette a barátnőm és bűntudatot is éreztem miatta, mert tudtam, hogy nekem kellett volna megtennem. Hálából pár hosszú lépéssel odamentem hozzá és átöleltem. El sem tudtam volna neki mondani mennyire hálás vagyok. Válaszul visszaölelt majd egy búcsúpillantást vetve Dongira igyekezett tovább a dolgára. Elég régóta ismertem ahhoz, hogy lássam a tekintetén, hogy tetszik neki a barátnőm. Az a három ökör akik Dongit molesztálták idő közben eltűntek, ahogy HyunSeung megjelent. Mindig is nagyobb volt a szájuk, mint a mersz bennük. Dongira néztem és láttam a zavarodottságot és a csalódottságot az arcán. Elindultam felé, de hátrálni kezdett. Könnyek csillogtak a szemében s mire bármit is kinyöghettem volna eltűnt. Utána akartam futni és elmagyarázni neki mindent – a titkomat, hogy miért viselkedek így s beavatni a történtekbe, de nem tehettem. Óvatosabbnak kellett lennem, nem hagyhattam, hogy ismét az őrsön kössek ki. Akármennyire is az ellenkezőjét próbáltam mutatni, igenis féltem, ha éppen rosszat csináltam és korántsem voltam olyan erős, mint amilyennek mutattam magam. HyunSeung után indultam. Beszélnem kellett vele Dongiról, hogy miért tettem és, hogy mennyire hálás vagyok neki, amiért segített a barátnőmön.

A rejtekhely felé vettem hát az irányt,hogy felkutassam HyunSeungot, de nem találtam ott. Órákon keresztül kerestem, de nem találtam sehol ezért úgy döntöttem megkeresem Dongit és beszélek, vele bár van egy olyan sejtésem, hogy eléggé pipa rám. El akartam magyarázni neki mindent ezért biztosra mentem – pontosan tudtam mikor végez az iskolában és, hogy mikorra ér haza ezért a házuk előtt vártam rá. Sosem késett sem az iskolából sem otthonról és ez most sem volt másképp. Gondolataiba mélyedve közeledett és észre sem vette, hogy a kapuban állok egészen addig, míg 10 méterre tőlem fel nem pillantott a földről. Láttam az arcán, hogy gondterhelt és, hogy megviselték a történtek. Fájt ilyennek látni, de ahogy rám nézett még jobban szíven ütött. Úgy nézett végig rajtam, mint egy idegenen. Közelebb léptem hozzá, ahogy a kapuval kezdett szenvedni s megfogtam a csuklóját, hogy rám figyeljen. Rám is nézett, de abban a pillanatban azt kívántam bár ne tettem volna.

-Dongi, ne haragudj a délelőtti miatt. -a lelkem mélyén tartottam tőle hogyan reagál, de meg kellett próbálnom- Miért jöttél utánam? Miért akartad bajba sodorni magad?

-Ennyi erővel én is kérdezhetném, hogy miért tagadtad le, hogy ismersz. -hangjában nem volt sem harag, sem szemrehányás inkább csak csalódottság.

-Hidd el, hogy rosszul is érzem magam miatta, de minden tettemre meg van a magyarázat.

-Igen? Akkor magyarázd el mi a fene ütött beléd! Nem értem sem a viselkedésed, sem azt, hogy mit miért teszel. Nem mellesleg pedig hiányzik a barátnőm. Arról már letettem, hogy rávegyelek, hogy iskolába járj, de azt nem tudom feldolgozni, hogy ennyire eltaszítasz magadtól. -könnyek csillogtak a szemében és el-el csuklott a hangja. Lehajtottam a fejem szégyenemben és a földet kezdtem el bámulni.

-Hidd el, hogy mindent megmagyarázok, csak adj, egy esélyt kérlek! -bár neki intéztem a szavakat mégis úgy hangzott mintha magamban beszélnék. Nem volt erőm ránézni és csak annyit tudtam, hogy beszélnem kell vele Chanyeolról és a tetteimről, hogy miként függnek össze. Tudom, hogy ő képes lenne megérteni a helyzetem, egyszerűen csak túl gyáva vagyok színt vallani. Mikor hosszú ideig nem felelt, a csönd miatt felemeltem a fejem és ránéztem. Idő közben kinyitotta a kaput és várakozóan tekintett rám.

-Na mi lesz? Bejössz és elmondod, mi a baj vagy pedig kint fogsz ácsorogni? - felvette a táskáját a vállára, és elindult a ház felé. Beléptem utána s becsuktam magam mögött a kaput. 

1.rész: Dongi és Yui

Dongi  (by: Airi)

Az élet, amiben élek meg lehetősen furcsa másoknak vagy talán nem is annyira. Nem vagyok valami izgalmas lány, de mégis van bennem valami, ami másabbá tesz bárki másnál. Különcnek számítok, pedig szerintem nem vagyok nagyobb különc a barátnőmnél Yuinál. Az ő családja az enyémmel nagyon jó barátságban van így hát mink is elválaszthatatlanok lettünk. Jó módú családból származunk, de én mindig szeretem volna úgy élni, mint a többiek. Nem szeretem ezt az életet, de hát nincs más választásom. Magániskolába járunk mindketten, vagyis hát csak én, mert ő nem nagyon jár be. De most inkább csak magamról beszélek. A suli egy börtön. Szeretek tanulni igaz, de egy barátom sincs és ez a dolog számomra egy kicsit eléggé magányossá teszi a hétköznapjaim. Ki közösítve érzem magam, s mint egy elmeháborodott úgy töröm magam gondolataimban, hogy vajon mit hogyan kéne máshogy csinálnom. Próbálok mindenkivel kedves lenni hisz nekem ezt tanították ezt nevelték belém. E szerint élek és nem tudnám azt elképzelni, hogy nem segítek annak, aki segítséget kér tőlem. Ki használják ezt a tulajdonságom elég sokan én pedig akaratlanul is hagyom. Minden nap úgy kellek fel, hogy a mai napom más lesz. Hiú ábránd. Minden ugyan úgy kezdődik és végződik. Elindulok a suliba, útközbe összefutok Yuival aki az iskola felé közeledve elhagy, én pedig egyedül megyek tovább lehajtott fejjel és szomorúan. Régen nem így volt. Régen minden reggel átjött hozzám, együtt mentünk suliba és együtt mentünk át hozzá tanulni. Valami megváltozott benne, ami bennem is. Mások lettünk mindketten. Ő rossz irányba ment én pedig egyre jobb úton megyek. Boldognak kéne lennem, de nem tudok az lenni. Valami hiányzik az életemből. Valami olyasmi, ami mindenki másnak meg van csak nekem nem. Anyuék mindig azt mondták legyek erős, bátor és egyedi. Nem kell törődnöm senkivel csakis magammal és azzal, hogy többre vigyem bárki másnál. Bárcsak így működne. Úgy szeretném, ha minden szem rám szegeződne, mikor végig megyek az iskola folyosóján vagy nem is kell az, hogy nézzenek az is elég, ha köszönnek, és nem tesznek gúny tárgyává.  Hiába származok jómódú családból akkor is küzdenem kell azért, hogy az emberek ne nézzenek, át rajtam vagy ne bántsanak. Sokszor úgy érzem magam, mint azok a fiatalok, akik rossz környékről származnak, és akiket a gazdagok állandóan szidnak és kihasználnak. Én is így érzem magam azzal a különbséggel, hogy én haza mehetek a vackomba a szép rendezett otthonomba és kisírhatom bánatom a meleg puha ágyamba. Szánalmas vagyok, tudom jól, de mást nem tudok tenni. Máshogy nem tudok élni. El szeretnék, menni ebből a városból valahová máshová ahol senki se ismer és senki se tudja, ki vagyok. Nem akarom, hogy tudják, hogy én vagyok Choi Dongi akinek az anyja ügyvéd az apja pedig egy remek agysebész. Nem akarom, hogy tudják, hogy gazdag vagyok, hogy hat autó áll az udvarban, három nyaralónk van. Nem akarom, hogy tudják, hogy bármit megkaphatok, csak szólnom kell. Normális életet szeretnék. Ki szeretnék ebből a világból törni és valahol olyan életet élni ahol egyedül én irányítom sorsom menetét. Szép álmok hisz ezekből úgy se lesz semmi. Nem tudok tenni érte semmit csak azt, hogy tovább álmodom és remélem, hogy sorsom hozz nekem egy szebb jövőt. Éreznem kéne a változás szelét. Nem érzem. Talán csak túlságosan akarom életem könnyű mederbe terelni és ez által nem veszem észre azt, ami a szemem előtt van. Nem sokára új napoknak kell jönnie mik csak az enyéim és csak is nekem kell rájuk vigyázni, megőrizni varázsukat.

Yui /by: Aoki Yui/

A nevem Yui. Nem vagyok különleges, legalábbis én nem tartom magam annak. Gazdag családból származom akárcsak Dongi, de nekem viszonylag sok barátom van jórészt a rosszaságaim nyomán. A szüleim bármit megtennének, hogy jó útra tereljenek, de nem mutatok sok hajlandóságot. A legjobb barátnőmmel Dongival gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Ő az én szöges ellentétem, mégis ő az egyetlen, aki megért. Jó tanuló, okos, tehetséges és szép mégsem örvend túl nagy népszerűségnek. Sokszor megfordult a fejemben, hogy bárcsak olyan lennék, mint ő és nekem is normálisan be kellene járnom a suliba, de akkor nem lennék, ott hol vagyok. Más részről meg semmi kedvem nem volt az iskolában a sok sutyerák gyógyegér fejét bámulni.  Csínytevéseim jó részét egy személy miatt követem el, hogy felfigyeljen rám és ez több-kevesebb sikerrel be is válik, bár nem olyan mértékben, ahogy én azt szeretném, de legalábbis szóba áll velem és a közelében lehetek. Soha nem beszéltem erről senkinek még Donginak sem. Nem akarom, hogy sajnáljanak vagy gyávának nézzenek, mert nem merek beszélni a fiúval. Talán csak attól tartok, hogy utána eltaszít magától. Most legalább úgy tekint rám, mint a húgára – legalábbis ezt hiszem. Néha azt gondolom, hogy ha figyelne rám - ő vagy bárki más, de legfőképpen ő- akkor minden sokkal könnyebb lenne és nem kéne minden hónapban legalább egyszer a rendőrségen vagy a kórházban kikötnöm. Az emberi elme furcsa dolgokra képes, ha szerelmes.

Sokszor gondolkodtam már azon is, hogy beavatom Dongit a dologba, de félek, hogy ő is csak sajnálna miatta. Utálom ezt az érzést – számkivetettnek érzem magam, persze mindenkinek a másik arcomat mutatom. A maszkomat a nagyszájú, kemény flegmás kiscsajról és várom, hogy csoda történjen és észre vegyen az akit szeretek.