Dongi (by: Airi)
Az
élet, amiben élek meg lehetősen furcsa másoknak vagy talán nem is annyira. Nem
vagyok valami izgalmas lány, de mégis van bennem valami, ami másabbá tesz bárki
másnál. Különcnek számítok, pedig szerintem nem vagyok nagyobb különc a
barátnőmnél Yuinál. Az ő családja az enyémmel nagyon jó barátságban van így hát
mink is elválaszthatatlanok lettünk. Jó módú családból származunk, de én mindig
szeretem volna úgy élni, mint a többiek. Nem szeretem ezt az életet, de hát
nincs más választásom. Magániskolába járunk mindketten, vagyis hát csak én,
mert ő nem nagyon jár be. De most inkább csak magamról beszélek. A suli egy
börtön. Szeretek tanulni igaz, de egy barátom sincs és ez a dolog számomra egy
kicsit eléggé magányossá teszi a hétköznapjaim. Ki közösítve érzem magam, s
mint egy elmeháborodott úgy töröm magam gondolataimban, hogy vajon mit hogyan
kéne máshogy csinálnom. Próbálok mindenkivel kedves lenni hisz nekem ezt
tanították ezt nevelték belém. E szerint élek és nem tudnám azt elképzelni,
hogy nem segítek annak, aki segítséget kér tőlem. Ki használják ezt a
tulajdonságom elég sokan én pedig akaratlanul is hagyom. Minden nap úgy kellek
fel, hogy a mai napom más lesz. Hiú ábránd. Minden ugyan úgy kezdődik és
végződik. Elindulok a suliba, útközbe összefutok Yuival aki az iskola felé közeledve
elhagy, én pedig egyedül megyek tovább lehajtott fejjel és szomorúan. Régen nem
így volt. Régen minden reggel átjött hozzám, együtt mentünk suliba és együtt
mentünk át hozzá tanulni. Valami megváltozott benne, ami bennem is. Mások
lettünk mindketten. Ő rossz irányba ment én pedig egyre jobb úton megyek.
Boldognak kéne lennem, de nem tudok az lenni. Valami hiányzik az életemből.
Valami olyasmi, ami mindenki másnak meg van csak nekem nem. Anyuék mindig azt
mondták legyek erős, bátor és egyedi. Nem kell törődnöm senkivel csakis
magammal és azzal, hogy többre vigyem bárki másnál. Bárcsak így működne. Úgy szeretném,
ha minden szem rám szegeződne, mikor végig megyek az iskola folyosóján vagy nem
is kell az, hogy nézzenek az is elég, ha köszönnek, és nem tesznek gúny
tárgyává. Hiába származok jómódú
családból akkor is küzdenem kell azért, hogy az emberek ne nézzenek, át rajtam
vagy ne bántsanak. Sokszor úgy érzem magam, mint azok a fiatalok, akik rossz
környékről származnak, és akiket a gazdagok állandóan szidnak és kihasználnak.
Én is így érzem magam azzal a különbséggel, hogy én haza mehetek a vackomba a
szép rendezett otthonomba és kisírhatom bánatom a meleg puha ágyamba. Szánalmas
vagyok, tudom jól, de mást nem tudok tenni. Máshogy nem tudok élni. El szeretnék,
menni ebből a városból valahová máshová ahol senki se ismer és senki se tudja,
ki vagyok. Nem akarom, hogy tudják, hogy én vagyok Choi Dongi akinek az anyja
ügyvéd az apja pedig egy remek agysebész. Nem akarom, hogy tudják, hogy gazdag
vagyok, hogy hat autó áll az udvarban, három nyaralónk van. Nem akarom, hogy
tudják, hogy bármit megkaphatok, csak szólnom kell. Normális életet szeretnék.
Ki szeretnék ebből a világból törni és valahol olyan életet élni ahol egyedül
én irányítom sorsom menetét. Szép álmok hisz ezekből úgy se lesz semmi. Nem
tudok tenni érte semmit csak azt, hogy tovább álmodom és remélem, hogy sorsom
hozz nekem egy szebb jövőt. Éreznem kéne a változás szelét. Nem érzem. Talán
csak túlságosan akarom életem könnyű mederbe terelni és ez által nem veszem
észre azt, ami a szemem előtt van. Nem sokára új napoknak kell jönnie mik csak
az enyéim és csak is nekem kell rájuk vigyázni, megőrizni varázsukat.
Yui /by: Aoki Yui/
A nevem Yui. Nem vagyok különleges,
legalábbis én nem tartom magam annak. Gazdag családból származom akárcsak
Dongi, de nekem viszonylag sok barátom van jórészt a rosszaságaim nyomán. A
szüleim bármit megtennének, hogy jó útra tereljenek, de nem mutatok sok
hajlandóságot. A legjobb barátnőmmel Dongival gyerekkorunk óta ismerjük egymást.
Ő az én szöges ellentétem, mégis ő az egyetlen, aki megért. Jó tanuló, okos,
tehetséges és szép mégsem örvend túl nagy népszerűségnek. Sokszor megfordult a
fejemben, hogy bárcsak olyan lennék, mint ő és nekem is normálisan be kellene
járnom a suliba, de akkor nem lennék, ott hol vagyok. Más részről meg semmi
kedvem nem volt az iskolában a sok sutyerák gyógyegér fejét bámulni. Csínytevéseim jó részét egy személy miatt
követem el, hogy felfigyeljen rám és ez több-kevesebb sikerrel be is válik, bár
nem olyan mértékben, ahogy én azt szeretném, de legalábbis szóba áll velem és a
közelében lehetek. Soha nem beszéltem erről senkinek még Donginak sem. Nem
akarom, hogy sajnáljanak vagy gyávának nézzenek, mert nem merek beszélni a
fiúval. Talán csak attól tartok, hogy utána eltaszít magától. Most legalább úgy
tekint rám, mint a húgára – legalábbis ezt hiszem. Néha azt gondolom, hogy ha
figyelne rám - ő vagy bárki más, de legfőképpen ő- akkor minden sokkal könnyebb
lenne és nem kéne minden hónapban legalább egyszer a rendőrségen vagy a
kórházban kikötnöm. Az emberi elme furcsa dolgokra képes, ha szerelmes.
Sokszor gondolkodtam már azon is,
hogy beavatom Dongit a dologba, de félek, hogy ő is csak sajnálna miatta.
Utálom ezt az érzést – számkivetettnek érzem magam, persze mindenkinek a másik
arcomat mutatom. A maszkomat a nagyszájú, kemény flegmás kiscsajról és várom,
hogy csoda történjen és észre vegyen az akit szeretek.
